Kétségekkel teli, halk pillanat,
amikor már szeretni félek
kizáródnak a vágyak és remények!
Te mégis közelebb lépsz...
S bennem rebben a lélek!

Bűvös láng lobban a csendben
bekerit, vonz, melegit,
fényörvényként elnyel
érintesz....s engedek.
Túl időn és téren
valami ősi szenvedéllyel
csókolunk.
S a pillanat varázsának
fogságában
Te és Én
eggyek vagyunk!

- Elhalkult a zene, Halványabb lett a fény. De a virágok neked nyílnak még! -Szemem könnyes, tekintetem a semmibe vész. Emléked itt marad, bár tested elenyész. - Másképpen szól a zene, Más milyen a fény. Lelked mára csillagok közt él. Átölel az angyalok szerető karja. Szívemet a fájdalom marja! - Búcsúzom mert mást nem tehetek! Isten veled, találjon békét a lelked! Fné. Bíró Mária

Kopott házak közt ácsorog a sarkon
egy szegény koldus ki halkan kéreget,
rongyos ruháját megvetően nézik
meg sem sajnálják már az emberek.

Könnyező szemekkel tekintget széjjel.
Segítsenek rajtam! Kérem! Emberek!
Rongyos kalapját fél kezében tartja
s esdeklő szemekkel halkan kéreget.

Alig van ember, aki megsajnálja
de az én szívem majd megszakad!
S pár forintot dobok rongyos kalapjába
pedig már nékem is alig maradt.

Istenem! Látod mily gyarló az ember?
Minél több van néki annál gonoszabb!
Miközben értékes kincseket harácsol
a szegény koldusnak egy forintot sem ad.

Csak aki annyira szegény és kifosztott,
csak az értheti meg mások nyomorát,
s ki kifosztott lelkében maga is oly koldus
Csak az értheti meg mások bánatát!

Megtörten, búsan járom az utcát
szemem sarkában könny ragyog,
senki sem szól, senki sem néz rám
csak egy koldus ki mellettem ácsorog.

Reszkető kézzel tartja a markát,
kérve: csak egy kis aprót adjanak!
Hogy tudjak egy kis kenyeret venni!
Kérem! Csak néhány forintot adjanak!

Esdeklő szemekkel nézi az arcom,
megtört szemében sápadt fény ragyog
nem szólok semmit, zsebembe nyúlok
s szótlanul néhány forintot adok.

Hálásan néz rám, s rebegi halkan:
Isten áldja meg érte asszonyom!
Nem is sejti hogy lelkemben mélyen
én is egy kifosztott koldus vagyok!

Olyan hideg van. Borult az ég is.
Toccsanó cipőmet hallgatom.
Mikor elmerül a pocsolyában,
ahogy az esőben ballagok.

Dühöngő orkánként tombol a szél is.
Letépve ágat, gallyakat!
Lepusztult romként hátrahagyva
mindent mi utána megmarad.

Kegyetlen idő! Nem sajnál semmit!
Mindent mi szép volt, összetör!
Megtörve jajdul a barackvirág is,
amit magával elsöpör.

Utána hajol a gyönge ág is
halkan, aggódva elköszön,
lecsurgó könnyként elhullajtva
egy esőcseppet, mely rácsöpög.