Az őszi kertben
Az őszi kertben már elnyíltak a rózsák,
csak a krizantém bontja szirmait,
borzas fejével hajlik a földre,
s az őszi faggyal lassan búcsút int.
Lassan felveszi dérezüst ruháját
a kert, s míg lehunyja álmos szemeit,
halk sóhaj száll a hűs éjszakában,
mint mikor valaki szépet álmodik.
Most csak pihen. Majd lassan újraébred,
mikor a tavasz újra élni hív,
felébresztve az alvó világot,
eléjük tárva földi kincseit.
Ő is úgy érez, akár az ember,
s ha bánat suhintja homlokráncait,
sűrű könnyeket hullajt a tájra,
siratva mások súlyos vétkeit.
Mert ők is érzik, e haldokló világban
mily kevés már a tiszta szeretet,
s színes virággal egyre csak hívnak,
ne állj a sorba! Te csak élj, s szeress.
Mert míg szeretet vezérel minket,
s ameddig győz a tiszta értelem,
addig tágul e csodás világ és
ezer szépsége tárul fel neked.

Este a gangon, csak ülök én csendben, nem rombolom a rendet,
Sötétben templomi harang szól, halkan meg is töri a csendet…
Körbenézek, sötét pillanat elvarázsolja a lelkemet…

A kettő együtt olyan szép, hogy kicsit leteszem a pennámat,
Hátra dőlök, és élvezem, mit a láthatatlan nekem nyújthat…

Csillag bár világít, de a sötét valahogy olyan élő,
Az asztalomon is már csak leégett gyertyacsonk, mi égő.
Gondolataim elszállnak, most a sötétben, harangszó elvarázsolt,
Most a lelkem a mély, matt-sötét harangszóval szárnyalt, sötét meg árnyalt…

A békességben én
Kicsit el is szunyókáltam.
Varázslat fönnmaradt.
*
Harangszó elmúlt már,
Sötét fátyol, tovább borít.
Szellő meg széllé lesz.

A sötét erősödik, csillagok eltűntek, felhők már takarják,
A harangszó is megszűnt, elhalt, messze jár, hátha ott is akarják.

A gyertyámnak léte vége... bemegyek,
Hogy írjak, nem akarják az Istenek…?!

Versezhetnékem volna még talán, meglehet…
Rám terül az álomvilág, valós lehelet…
Párnám habosítom, nyálam ráfolyik,
Majdan eljön hajnal, és rám virradtik.
A Nap majd egyre jobban pironkodva lépdel,
És én majd gyertya nélkül, elleszek sorvéggel…

Vecsés, 2016. június 15. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és HIAQ –ban…

Halk neszezés idáig el is hallik,
Közeledő gyertyafény körbe nyaklik.

Jő a szeretet, terjesztése reményével,
Jő a szeretet, kiosztása reményében.

Ez, bíz még csak az első gyertya,
De hosszú advent időszaka…
Lesz még itt kis gyertya több is,
Lesz itt még melegség több is…

Messze még a január hatodika,
Bízzunk, szeretet addig uralkoda.

Vecsés, 2021. november 22. – Kustra Ferenc József

Rálehelte páráját az ősz
a néma víztükörre,
titkokat rejtő szürke testét
egy zárás üdvözölte.

Holt- Dunának hívja népnyelv
ezt a csendes, lágy vizet,
nem halott, hemzseg az élettől,
nem rohan és nem siet.

Szülőanyja az ős, vén Duna
öleli át szeretőn,
a nád illatú halk sóhaja
szűrődik át levegőn.

Ladik siklik a vízen csendben,
parton fák ölelkeznek,
nem is csoda, hogy rabja lettem
gyönyörű Szigetköznek.

Parádés seregként néz rám
ősi fenyőerdő,
hó súlyával rakott ágát
nem lengeti szellő.

Törzseik közt átszúródnak
tüzes égi szablyák,
áttolakszik nap sugara
most még békén hagyják.

Ágaikról fehér terhük
földre cuppan halkan,
ráncot vet a lábuk alatt
hófehér hűs paplan.

Égre tárva ágaikat
sátrat állítanak,
tüskés boltíveik alatt
árnyak koccintanak.