Idő 
Értékelés 
Értékelés Vedd kezedbe, Uram, életem magját;
csírázzon abból szeretet s megnyugvás.
Lelkem nyugodt vizekre evezzék,
csónakom vad hullámok ne hergeljék,
s add meg a szélnek, mi jár,
hadd vigye szívem országokon át.
Repíts égig, s onnan vissza soha,
hisz szívem fellegekbe vágy,
most izmos felhők hátán bús haláltáncot jár.
Napsugár itatná fájó szívem könnyeit,
szél szárítaná vérző lelkem cseppjeit.
Ó, mi fájó e múló gondolat;
tudni, hogy ember vagy, s elrendeltettél,
s lettél, aki vagy, senki a zord világ kietlen peremén.
2010.
csírázzon abból szeretet s megnyugvás.
Lelkem nyugodt vizekre evezzék,
csónakom vad hullámok ne hergeljék,
s add meg a szélnek, mi jár,
hadd vigye szívem országokon át.
Repíts égig, s onnan vissza soha,
hisz szívem fellegekbe vágy,
most izmos felhők hátán bús haláltáncot jár.
Napsugár itatná fájó szívem könnyeit,
szél szárítaná vérző lelkem cseppjeit.
Ó, mi fájó e múló gondolat;
tudni, hogy ember vagy, s elrendeltettél,
s lettél, aki vagy, senki a zord világ kietlen peremén.
2010.
Az alkotás lázában érzem, hogy lüktet a halánték,
Mint ahogy a jó izgalmában izzad az ágyék-tájék…
Kezembe fogom, régi, jó lúdtollamat,
Magamban meg makogom az új sorokat.
Izzad a kezem is és a lúd volt tollát leejtem,
Tenta is repül a végéből, sokfelé szétfreccsen…
Kutyabőrre írok, az feketésen foltos lesz,
Nyár van, hajnali harmat nincs, de majd új ősszel lesz.
Előkapom az itatósom, teregetem mindenfelé,
De ami nagyon gyorsan beivódott, ő azt már nem lelé…
Előveszek egy tépett pergamen darabot, tán’ jó az is,
De előbb iszok egy feketét, attól megnyugszom magam is.
*
Tenta, csak fröccsen,
Papír meg nagy-foltos lesz.
Miért ügyetlen?
*
A tintapacát,
Radírozni, nem lehet…
Emlékeztető!
*
Sebaj, új papír van, jönnek az új gondolatok…
Nem baj, leírom, és nem vesznek el a mondatok!
*
Régi gondolat
Is megvan, nem feledem…
Mindent leírni!
Vecsés, 2016. június 12. - Kustra Ferenc József – íródott; versben és senrjúban…
Mint ahogy a jó izgalmában izzad az ágyék-tájék…
Kezembe fogom, régi, jó lúdtollamat,
Magamban meg makogom az új sorokat.
Izzad a kezem is és a lúd volt tollát leejtem,
Tenta is repül a végéből, sokfelé szétfreccsen…
Kutyabőrre írok, az feketésen foltos lesz,
Nyár van, hajnali harmat nincs, de majd új ősszel lesz.
Előkapom az itatósom, teregetem mindenfelé,
De ami nagyon gyorsan beivódott, ő azt már nem lelé…
Előveszek egy tépett pergamen darabot, tán’ jó az is,
De előbb iszok egy feketét, attól megnyugszom magam is.
*
Tenta, csak fröccsen,
Papír meg nagy-foltos lesz.
Miért ügyetlen?
*
A tintapacát,
Radírozni, nem lehet…
Emlékeztető!
*
Sebaj, új papír van, jönnek az új gondolatok…
Nem baj, leírom, és nem vesznek el a mondatok!
*
Régi gondolat
Is megvan, nem feledem…
Mindent leírni!
Vecsés, 2016. június 12. - Kustra Ferenc József – íródott; versben és senrjúban…
Nos barátim! Kedves jó Atyámfiai…
Ki nem meri magát magyarnak nevezni?
Ebbe az embertelen világba eljött az idő, hogy beváltsuk szavunkat!
Nincs mese minékünk védelmeznünk kell családot, hazát, vagyis… önmagunkat!
Mi mindig büszkék voltunk a saját névre, hogy „Magyar”!
Persze okunk volt rá, méltán, mert dicső faj az magyar…
Sohasem fért gyávaság ezen nemzethez, pedig részesültünk üldöztetésben,
De ki magyar soha ne féljen, míg világ lesz… majd utazunk mi göncölszekérben…
Hogy itt vagyunk, ezért sokat tettek ős apáink hajdanta,
Legyünk mi mindenképpen és méltón a „méltóak” utódja.
Lelkesülve éljünk egész életben és bizony szívvel-lélekkel,
Tegyük meg mi is azt, amit a megírt sors szerint nekünk tenni kell.
A történelmileg dicső pálya nyitott ám előttünk,
Haladjunk mi előre, rajt’ és mi előre siessünk.
Szégyen és átok hulljon, gyávák meg árulók fejére,
Kik félnek kilépve tenni… a mindennapi harctérre.
Ha már majd a harci dob pereg és zúg-bőg az ágyú javába,
Előre mindenkinek… akiknek kedves a magyar hazája.
Bár egy harcban sok szerető szív vére ömlik el,
Szabadságunk akkor majd, nagy diadalt könyvel el…
Mert bizony, minket a „nyugati műveltek” nem szeretnek olyan-nagyon sokan…
Mi végül is kicsi ország vagyunk… de, magyarok tizenöt milliónyian.
Vecsés, 2023. március 16. – Kustra Ferenc József – íródott: Petőfi István, „Nos barátim” c. ver-se átirataként. (Verbász, 1848. Írta: Petőfi István: 1825 – 1880) [Közzétette Mucsi Antal Toni műfordító.]
Ki nem meri magát magyarnak nevezni?
Ebbe az embertelen világba eljött az idő, hogy beváltsuk szavunkat!
Nincs mese minékünk védelmeznünk kell családot, hazát, vagyis… önmagunkat!
Mi mindig büszkék voltunk a saját névre, hogy „Magyar”!
Persze okunk volt rá, méltán, mert dicső faj az magyar…
Sohasem fért gyávaság ezen nemzethez, pedig részesültünk üldöztetésben,
De ki magyar soha ne féljen, míg világ lesz… majd utazunk mi göncölszekérben…
Hogy itt vagyunk, ezért sokat tettek ős apáink hajdanta,
Legyünk mi mindenképpen és méltón a „méltóak” utódja.
Lelkesülve éljünk egész életben és bizony szívvel-lélekkel,
Tegyük meg mi is azt, amit a megírt sors szerint nekünk tenni kell.
A történelmileg dicső pálya nyitott ám előttünk,
Haladjunk mi előre, rajt’ és mi előre siessünk.
Szégyen és átok hulljon, gyávák meg árulók fejére,
Kik félnek kilépve tenni… a mindennapi harctérre.
Ha már majd a harci dob pereg és zúg-bőg az ágyú javába,
Előre mindenkinek… akiknek kedves a magyar hazája.
Bár egy harcban sok szerető szív vére ömlik el,
Szabadságunk akkor majd, nagy diadalt könyvel el…
Mert bizony, minket a „nyugati műveltek” nem szeretnek olyan-nagyon sokan…
Mi végül is kicsi ország vagyunk… de, magyarok tizenöt milliónyian.
Vecsés, 2023. március 16. – Kustra Ferenc József – íródott: Petőfi István, „Nos barátim” c. ver-se átirataként. (Verbász, 1848. Írta: Petőfi István: 1825 – 1880) [Közzétette Mucsi Antal Toni műfordító.]
Nem látom az erdőt…
Mindig van egy vastag fa, így ahová akarok, oda nem látok!
De igy is meglelhettem egy volt csőszkunyhót, egy nagyon ronccsá omlót.
Nem más ez, mint korhadt deszkák halmaza… sors miért vetett éppen oda?
Nincs már meg az ajtaja és látom, hogy sosem volt dikója, ablaka.
Be is mentem kicsit nézelődni, hátha valamit régit itt lehetne találni.
De aztán kiderült nincs ott már egy törött fakanál sem, csak pókháló más semmi sem.
Belül látszott, ez nem volt soha a csősz otthona, munkavégzés okán ment oda.
Érdekes lenne itt aludni egyet, de kosz, por, bogarak nem engedtek… egyet.
Bentről, ajtó helyén kilestem, ott egy vastagabb fa volt, így kukucsban ki nem estem.
Gondolkoztam, nem volt eredményes a mai nap… nem voltam misén, lehet, hogy a pap?
Hazataláltam erdőből, otthon heveny gondolatim támadtak… ők nem fáradtak.
Érdekes volt a néhai csőszkunyhó, vajon milyen lehet, ha letámadja a hó?
Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Mindig van egy vastag fa, így ahová akarok, oda nem látok!
De igy is meglelhettem egy volt csőszkunyhót, egy nagyon ronccsá omlót.
Nem más ez, mint korhadt deszkák halmaza… sors miért vetett éppen oda?
Nincs már meg az ajtaja és látom, hogy sosem volt dikója, ablaka.
Be is mentem kicsit nézelődni, hátha valamit régit itt lehetne találni.
De aztán kiderült nincs ott már egy törött fakanál sem, csak pókháló más semmi sem.
Belül látszott, ez nem volt soha a csősz otthona, munkavégzés okán ment oda.
Érdekes lenne itt aludni egyet, de kosz, por, bogarak nem engedtek… egyet.
Bentről, ajtó helyén kilestem, ott egy vastagabb fa volt, így kukucsban ki nem estem.
Gondolkoztam, nem volt eredményes a mai nap… nem voltam misén, lehet, hogy a pap?
Hazataláltam erdőből, otthon heveny gondolatim támadtak… ők nem fáradtak.
Érdekes volt a néhai csőszkunyhó, vajon milyen lehet, ha letámadja a hó?
Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Láttam már szebb napokat,
Madarakat táncolni a nyári szélben,
Gyerekeket játszani a napsütésben,
Örülve, kacagva, derűbe borulva.
A nyári napfény, mint mennyi sugár,
Ragyogott e békétlen világra, s tudtuk jól,
Gyermeknek lenni isteni kiváltság,
Mint tudatlan angyalok, szelíd jótevők.
Lelkem virága ám hamar elhalt, hol
Remények, álmok, csodák,
Mint délibábok tűntek el hirtelen,
S helyüket üres terek pótolták.
Mára lettem, aki lettem,
S vagyok, aki vagyok:
Maga a múló valóság,
A megismételhetetlen semmiség.
2013.
Madarakat táncolni a nyári szélben,
Gyerekeket játszani a napsütésben,
Örülve, kacagva, derűbe borulva.
A nyári napfény, mint mennyi sugár,
Ragyogott e békétlen világra, s tudtuk jól,
Gyermeknek lenni isteni kiváltság,
Mint tudatlan angyalok, szelíd jótevők.
Lelkem virága ám hamar elhalt, hol
Remények, álmok, csodák,
Mint délibábok tűntek el hirtelen,
S helyüket üres terek pótolták.
Mára lettem, aki lettem,
S vagyok, aki vagyok:
Maga a múló valóság,
A megismételhetetlen semmiség.
2013.
