(végső emlék a feledhetőnek)

Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.

Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.

A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.

Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.

És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.

A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.

Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -

Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...

Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.

Pest-Buda 2013-2026.

Apámnak
Rég nem szól szemed metsző szürkesége,
mikor a füstben megélt borízű esteken a szív
némán verdesett, néztél, így szeretve.
Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított
hajamba, madarak fészke, mondtad csak
úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.
Tanúja voltál nagy időknek, ki látott
halált-életet, féltél, reméltél vagy
sírva Istennel perlekedtél.
Üvöltő semmi szó, aztán csend.
Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,
így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,
míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.
Majd hajad ezüstkoronaként,
megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.
Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Vedd kezedbe, Uram, életem magját;
csírázzon abból szeretet s megnyugvás.
Lelkem nyugodt vizekre evezzék,
csónakom vad hullámok ne hergeljék,
s add meg a szélnek, mi jár,
hadd vigye szívem országokon át.
Repíts égig, s onnan vissza soha,
hisz szívem fellegekbe vágy,
most izmos felhők hátán bús haláltáncot jár.
Napsugár itatná fájó szívem könnyeit,
szél szárítaná vérző lelkem cseppjeit.
Ó, mi fájó e múló gondolat;
tudni, hogy ember vagy, s elrendeltettél,
s lettél, aki vagy, senki a zord világ kietlen peremén.

2010.

Láttam már a halált,
És nem volt fekete.
Fény hívott szeméből,
Na gyere csak gyere.

Nincs neki kaszája,
Úr ha küldi...segít.
Elkísér Őhozzá,
Lelkeket fölrepít.

Nem fáj ott már semmi,
Az időd végtelen.
Mindenütt ott lehetsz,
Ez még hihetetlen.

Élet a kegyetlen,
Ha végére kínt ad.
Halál csak megváltás,
A lélek az halad!

Isten visszaküldhet,
Feladatod ha van.
De ha menned kell,
A halál jön, rohan!

Relatív a... mikor?,
Végtelenben semmi.
Tán itt van még időd,
Épp annyi...pont ami!

Dunatőkés, 2024. április 5.

Prüszkölve rohan a táj percekbe,
Esőcseppek csapkodják szeletbe.
Tömörödnek a kilométerek,
A szélvédőn olvadt képkeretek.

Dugó pukkant...indul a hosszú sor.
Figyelem!-hiány halált szült sokszor!
Villogó fények sürgetnek időt,
Nem válthatják vissza az elmenőt!

Lassan járj tovább - hiábavaló!
Pár perc előny - elhitte megváltó.
Ártatlan életek, nincs vétketek!
Valaki bűne vette létetek!

Dunatőkés, 2024.március 7. Íródott: tíz szótagos páros rím formában.