Könnyező, haldokló csillagok,
Mondjátok, hogy óh… én ki vagyok?
Csak hulló csillag a kék égben
Vagy törmelék a semmiségben?

Vágtatnék én harci szekéren…
Csak álmodok hosszan és mélyen,
De nincs lovam, nincs is szekerem,
Csak nagyon vágyódik a lelkem.

Szárnyalnék, mit sas a kék égben,
Halásznék, mint sirály a vízben.
Tortát sütnék, mint egy cukrász,
Bolondoznék, mint mitugrász.

Lehetnék akár hulló falevél,
Őszi színben zsugorodott levél.
Vagy vagyok inkább szíven lőtt vadkan?
Térdre esve, hajnali harmatban.

Lehetnék boldog, elégedett,
Mint ünnepi cipő, fényezett.
Lehetnék óriási nagy hegy,
De csak semmi vagyok, ez nem megy.

Vágyó lelkem, üres, magányos,
Eszem hiába céltudatos.
A kettő nem zárja ki egymást,
Ez van, hiába szeretnék mást.

Vecsés, 2010. február 3. - Kustra Ferenc József

Fehér hattyúk úsznak álmaim kristálytaván,
A holdvilág fénye járja át fájó dallamán.
Lelkem lángján tiszta élet,
Fekete, fehér, összekuszált képek.

A hajnali fény vörösre festi az ég alját,
Zord, bíbor szél viszi messzire szívem jajszavát.
Megtiporta az idő, szerelmünk kopár sírhant,
A szív megszakadt az ősz titkain.

Tábort vert a szívem lelke a csillagok alatt,
Gyűlölt hideg szél bánt a sátram alatt.
Számunkra idegenként, sikongva zokogunk,
Végtelen időkön magunkra maradtunk.

Szél fúj át a magyar pusztán,
Elmenekül a jóság csalfán.
Kis falum a kínjain hallgat,
Hervadó csókjainkon már a hamvak.

Pusztító idő ez, fekete lidércek,
Éhezők verítékein a sanyarú sorsú vidékek.
Vésznek korszakát élünk.
Holokausztként hull a népünk.

Gyötrő poklok a hajnali fényben,
Rabláncán a szabadságunk tétlen.
Az új korszak hullákat tölt meg,
Szirénák jajszaván fulladunk meg.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti régió

Isteni asszony,
Szívemnek királynője.
Hajnali fényárban lebegő táncod
A kedvemért újra járod.

Barna hajad
Fújja a szél.
Csillagok fényénél
Szebben mesél.

Tündöklő tájban
Tarka virágom.
Szeretlek téged,
Utánad vágyom.

Én már nem engedlek el
Minden éjszakán.
Oly lágyan ölellek,
Még én élek, mindig szeretlek.

Fúj a szél,
Sír az éjben a remény.
Magyar földre ragyog a fényár.

Üresnek tűnő imák
Suttognak a végtelenbe.
Égő csipkebokor világít az éjbe,
Szegény emberek lelkének örök szenvedése.

A világunk összes kínját
hordozza a vállán,
Hol is nyerne nyugodalmat?
Oly démoni, hideg lett ez a világ.

Fúj a szél, sír az éj.
Magyar földre
Ragyogjon fel a béke végre
ezer csillagfénnyel!

Őrködik a csend a nyomor felett,
Két mankón jár a szegénység.
Szólítanak,
hívogatnak a hajnali fények.

Fúj a szél,
Sír az éj.
A Magyar földre Istenünk szeretete
Áradjon szét a szívekben!