Magyarnak születtem. Magyar a föld is,
hol világra szült a jó anyám,
Magyar szív dobog mellkasomban,
ezt jelzi minden dobbanás.

Magyarul tanultam olvasni, írni,
földrajzot, geometriát,
magyar vér folyik ereimben,
mely úgy lüktet, s hevesre vált.

Amikor arra gondolok, hogy
hány magyar hagyta el hazánk,
összetiporva, kétségbeesve,
s most régen másfele jár.

Mért hagyjuk azt, hogy javainkat
más bitorolja? Hisz ki más,
volna annyira, méltó arra,
mint magyar fiú és leány?

Magyarok vagyunk. S szerte a földön
sok magyar csak arra vár,
hogy magyar földön élhessen végre,
jólétben, mint bárki más.

Szeressük egymást! S fogjunk össze!
Ne hagyjuk gyönyörű hazánk
kapzsi becsvágynak martalékul,
pokollá téve szép hazánk.

Magyarok vagyunk, s bárhol élünk,
a szívünk csak vissza vágy,
ide, ahol a gyökereinket
hagytuk, és itt várnak ránk.

Ebben a humuszos feketeföldben
őseink, hisz a világ
lehet bármilyen, még sincs oly szép,
mint a mi édes hazánk!

Nem is értem, mért vagyok ily szerencsétlen? Istenem!
Állandóan elvágják az internetes kábelem.
Mért nem figyelnek rá jobban? Örülnek, hogy nincs netem?
Bár az övék darabolnák?.meg tudnák, hogy mit jelent.

Hol a lábujjam verem be, s kékül-, zöldül rendesen,
Hol fejemen lelek púpot, s nem tudom, hogy hogy lehet.
Vagy éppen a kerékpárról hagyom el a nyergemet
útközben, és nem találok senkit, aki értene

valamelyest ahhoz, hogy a rossz nyergemet feltegye,
Atyaég! Most mit csináljak? Nincs már időm semmire!
A kocsmáig rollerozva kidöglöttem teljesen,
mire végre akadt, aki visszarakja nyergemet.

Majd fűnyíró zsinórt vágok. S javítani nem merem,
áthívom a szomszédot, hogy segítsen már énnekem.
Segített is. Tartotta még két szál elég rendesen,
szikszalagot és kést vittem, hogy elvágja teljesen.

El is vágta. Lett is lángja! Fel is csapott rendesen!
Utána meg úgy lefüstölt, szénné égve teljesen.
Szegény szomszéd! Meglepődött! S le is főtt ám rendesen!
Akkor láttam, a konnektor nincs kihúzva! Istenem!

Aztán jött a zöldséges, hogy karfiolt hoz énnekem,
nyitva maradt a kiskapu, és hirtelen ott terem.
Csókolgatna, hízelegne, még csak ez kell énnekem!

Nem volt még ma elég bajom? Mit vétettem, Istenem?

Másfél mázsás hústorony, és összenyálaz hirtelen,
hagyjon békén! Mondom néki. Nem kell nékem senki sem.
Tegye le az asztalra, és hátráljon ki csendesen,
tolja el a nyálas képét, még mielőtt elverem.

És a napnak nincs még vége. Kikészültem teljesen!
Esküszöm, most úgy elbújok, hogy nem lel meg senki sem!

De csak pár napos lehettem…

Lehetnék zápor áztatta illatos fű a mezei lépteid alatt…
Lehetnék heveskedő langy szellő, mi hátulról kócolja a hajadat…
Lehetnék mélyen a lélekbehatoló szód, ami igy hagyja el szádat…

Pár napos volt csak a kapcsolatunk és Te már el is hagytál…
Pár nap után, ígértél rozsdás kardot, amit otthon hagytál…
Pár nap után nem vagy és már csak múlt van… nekem ennyit hagytál…

Vecsés, 2024. október 29. -Kustra Ferenc József – Íródott: romantikus emlékezés csokorban, önéletrajzi írásként.

Versben és senrjúban…

Itt van az ősz, lehull a falevél
A temetőben zizzenve zenél.
Érezni még benne a nyári éjt
De ősz már kergeti a meleg szélt.

Hallom a zenét,
Szél arcomat simítja.
Jó és élvezem.

Sírt is simogat,
Kedveskedik ősökkel.
Szép gesztus tőle.

Nem csak én hallom ezt a szép szél-zenét,
Másoknak is melengeti a szívét.
Az ősz az jelenti, hogy már vége a nyárnak,
Jövünk szeretteinkhez, mert ők biztos várnak.

Nyár-tél keverék
Az ősz, Halottak napja.
Ősszel jőni kell.

Voltam nyáron is
Itt, a szeretet hozott…
Emlékápolás.

Tavasz, a nyár, az ősz és tél folyvást bennem él,
Mint ahogy az őseinkhez folyvást jőni kél.
Koszorút hagyunk és meggyújtunk sok kis mécsest
itt hagyjuk e szeretetlángot eme fényest.

Ősszel eljönnek
Gereblyéznek, sírt ápol.
Ide szív hozza!

Nyár még bennem él,
Régi emlékről mesél.
Lélekemelő.

Kedveskéim, jó volt, hogy voltam a közeletekben,
Közben szél zizegtette leveleket a fövenyen…
Szívemben az örök szeretetek zenél,
A gyenge fuvallat emlékeket mesél…

Oly sokak nevében könyörgöm, néked
ne űzz el minket, Istenem!
Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!
Nyújts felénk segítő kezet.
Azoknak segíts, kik könnyező szemmel
éhbérből sírva-ríva tengenek,
reszketeg ujjukat imára zárva
kérik, hogy végre jobb legyen.
Mért kevesebb, ki kemény munkával
keresi sovány kenyerét,
mint az, ki másokat kizsákmányolva
kényúrként éli bűnös életét?
Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,
mennyi könny hullik minden éjszaka,
arcukon hosszú barázdát szántva,
mint egy hömpölygő, áradó patak.
Miért hagyod, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve elforduljanak?
Hiszen ebben a gonosz világban
számukra nincs már semmilyen vigasz.
Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,
hisz ez itt izzó, égető pokol!
Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!
Itt a mennyország, s itt van a pokol.
Minek már akkor mennyország nékünk
amikor semmit sem észlelünk?
Most segíts, amíg tehozzád szólunk!
Most add meg, ami jár nekünk!