Versben és haikuban

Havazik, én meg állok, várok… nem a napfényben…
Csak várva és állva, ázok, sűrű hóesésben,
És már a bajuszomat is befehéríttette,
Hideg meg... szám szélét lilásra elkékítette!

Bízok, hogy reggelre a sok-sok jégvirág is kivirágzik,
Lesznek angyalok is… kántor jókedvű lesz és orgonázik…
*
Süvöltve száll a
Tél szele, árkokon át!
Árokparti szél.
*
Szép a fagyos kép,
Összekuszált hópelyhek…
Vízszintesen száll.
*
Hóesés! Szakad!
Kavarodás, fagyos kép!
Úgy dühöng a tél.
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hűlő testem,
Nagyon erőszakos, csak elállja, hogy messzire lásson szemem.
Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…
Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Úgy szakad a hó,
Dombra megyünk szánkózni…
Hóba süllyedünk!
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hideg testem,
És az erőszakos, nem engedi, hogy messzire lásson szemem.

Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…

Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Ha már hó esik,
Dombon fogunk csúszkálni…
Hóba süllyedünk!
*
Hegyek, fák, lombok, utak és bokros völgyek,
Mind fehérek, hópelyhek befedik őket.
Szállnak, a hópelyhek, repülnek ott fent, a széllel,
Az meg fújja őket mindenfelé, szanaszéjjel.

A hideg uralkodik hófúvással, szanaszét…
Már úgy várom a hófúvás végének kezdetét…
Vajon megérem én a vég kezdetét,
Vagy csak élem soká, a kezdet végét?
*
Gyönyörű, kék ég!
Havas, tejfehér minden.
Gyönyörködtető.
*
Felhőpaplan alól, ha majd kitakarják az égboltot,
Bízok benne, hogy látok én még szép eget… sok csillagot.

Vecsés, 2015. január 01. - Kustra Ferenc József

Úgy érzem, hogy gazdag vagyok
van nekem egy fabatkám.
Neked adnám kisangyalom,
hogyha kezed foghatnám.

Inkább hagyjuk, nem kell nekem
nem ér az még annyit sem.
Tartsad meg a kicsiny kezed,
szingli leszek szerintem.

Felkúszik a dér az ágon
rátelepszik csendesen,
hólepel ül fent a fákon
nem hagyja így meztelen.

Tél uralja már az erdőt
jégcsap szülte kardokkal,
vöröslő nap szabta ernyőt
beborítva bíborral.

Nézem, hogy emberek miért ennyire készülődnek?
Valamire készülődnek, valamit ünnepelnek?
Igen! Gondosan ünneplik az új Karácsonyt,
Addig is elhagyják kicsit az élet zátonyt?

Szeretnék én, ilyentájt karácsonykor a jóságban hinni, ez minden!
Míg énbennem dobog, ritmust ver a szívem, legalább van mibe hinnem.

Az életben egyébként, köd borította utakat járom,
Ezt rótta rám a sorsom, ez nekem az állandó homályom.

De mi is a karácsony lényege?
Krisztus születésének emléke?
Menjünk mindannyian haza, nézzük, mi van a fenyőnk alatt,
Már a kapuban fogjuk érezni... kellemes fenyőillat.

A fák alatt biztosan ott lesznek majd az ajándékok,
Körülötte emberi szeretet, szívbéli jóságok.
A jóság azért ne csak ilyenkor szülesen, ilyen tájon,
Ezért is esdek, szívemben és a lelkemben nagyon fájón?

Bár én, mint mondtam csak a ködös utamat járom,
Este majd gyertyafényben, áttörök a homályon?

Megállok én majd a nagy fa előtt,
Imát mormogok mindenekelőtt?
Tisztelgek e szép szimbólum előtt.

Fa alatt, ne legyenek színes hazugságok,
Ne csavarodjanak kitekert fonákságok?
Ez jó hely, erősödjenek a barátságok.

Az ősz már régen levetette a ruháját,
A tél meg felveszi a fehér tarkaságát?
Mi meg élvezzük szeretteink barátságát.

Fenyőfánkon halkan pislog a gyertyafény,
Ma már nincs szükség semmire, ami kemény.
Mindannyian várjuk az újra eljövő csodát,
És szeretettel nézzük a négy adventi gyertyát.

Vecsés, 2015. november 2. - Kustra Ferenc József

Most éljek elvesztésedből?

Előtűntél végtelen nagy semmiből,
Én most éljek, az elveszítésedből?
Már végleg eltűntél tán’, mindenestől…

Jó volt veled, persze sokkal jobb is lehetett volna…
De az élet olyan, hogy mindig ott van a szó; volna…
Jó volt veled és bizony sokkal jobb kellett volna…
Magamra veszem… ha sorsom félreírt nem volna…

Könyörögtem szívből sokat-eleget, szerelem ne hagyj el!
Nekem nagyon kelessz, álmaim vannak, ezeket ne vidd el.
Könyörögtem szívből folyvást eleget… szerelem ne menj el.

Itt vagyok én már öregen és magam alatt, magamba,
Szerelem elhagyott, a nő is itt hagyott egymagamba.
Szerelem és nő nélkül férfiember hogyan is élhet,
Szerelem és nő nélkül, a maradékban még mit vélhet?

Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József