Az éjszaka halkan a szívemhez zenél, a város,
ahol élek, száz titkot mesél.
A ligetben a lombok álmodva súgnak, mi lehet
a titka szép otthonomnak.

Az utcák kövein épp itt jár a nyár,
piros selyemszalaggal átkötve vár.
Kék kút hűsítő vize csorog az ajkadon,
s én szép szemed, pillantásod epedve várom.

Ó, nyári éj, Holdnak udvara,
csillagok s örök álmaim hona.

A KOTLÓS NYÚL
Tréfás húsvéti versike

Húsvétnak közeledtével
dolgozott a nyúl nagy serényen.

Piros tojást festett fürgén,
szorgoskodva, le sem ülvén.

Ám a tojás fogytán volt már,
és kotlós sem élt a portán.

Mit volt mit tenni szegény nyúlnak,
csodát pottyantott hát; az Úrnak.

És azóta is nagy serényen
piros tojást tojik: minden évben.

Budatétény, 2018.

Nem egy perc, de már évek, Nusi!
Igen hiányollak, kis Husi.
Elmentél, itt hagytál,
Búcsú! Nem fáradtál…
És biz’ már nincs is meg a bungi!

Te kinevetsz… csókra vágyódót.
Te kinevetsz… mint ezt megírót.
Legalább tudatnád,
Hogyha tán’ akarnád…
Pedig képviselted… állandót.

Nem töltünk együtt, vad éjszakát?
De, hallom lelkem nagy sikolyát…
Nem jelentek semmit?
Legalább egy kicsit?
Mi nem élünk át már… ágycsatát.

Vecsés, 2022. október 7. – Kustra Ferenc József – íródott: ROMANTIKUS limerik csokorban.

Mosolyom rég lelohasztva
Fogsorom csak, rágó tartja,
Rágó tartja két marok.
Mert csak nyugdíjas vagyok!

Doktorhoz járás az élet.
Ha nincs pénzem, csak remélek.
Gyógyszer árak nekem nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!

Látom már az alagutat,
S fizetem a végső utat.
Hülyének néznek, s szívhatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!

A fészkes fenének éljek?
Köröttem lelki szegények:
Én még írok, olvasok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!

Túrót se ér tudományom,
Gyógyszereim felzabálom,
Húst csak álmomban rághatok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!

Nem törődöm a gatyámmal,
Lyukas zsebbel, más hasával,
Kibírom míg meghalok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!

Emlékeimben, kis hazámban:
Pick szalámit is zabáltam;
Zsebre-vágtak a nagyok,
Mert csak nyugdíjas vagyok!

Pest-Buda 2015-2024.

(Bródy János tiszteletére)

Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!

Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.

Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.

Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.

Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.

És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.

Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.

Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.

- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.

S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.

Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.