Bolond, ki földre rogyván          fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként          mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,          mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,          maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?          még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony           s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,          mert ott az otthonok
fölött régóta már csak          a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,          eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos          a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:          nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,          s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor          a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,          míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna          az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök          ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén          a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan          a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!          a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,          kiálts rám! s fölkelek!

Alkonyi fényben fürdik az erdő,
Harmat ezüstje pírba rezeg.
Elhal az élet . . . Messze a lengő
Lombokon édes énekesek.

Ott, hol az alkony bíboros árnya
Erdei szélen pázsitot ér:
Álmom alakja kél a homályba,
Karja kitárul, ajka beszél.

Vágy a szemében . . . integet . . .arcán
Pír szalad át . . . a hangja remeg . . .
"Én vagyok álmod, jöjj ide hozzám,
Nyújtsd ide ajkad, add a kezed . . ."

Két karom én is esdve kitárom,
Futna a lábam nyílegyenest -
De szakadék áll, szegve futásom,
Téged elérnem, jaj, nem ereszt.

"Hát csak a szíved nyújtsd ide által,
Illan az élet, éje közel,
Lengve nyomomban éjszaka járdal
És beterít majd, árnya föd el . . .

S gyászlobóként jönnek az árnyak
És betakarják hóalakod . . .
Tűnik a sugár, est köde árad,
Zúgnak a szélben éji dalok.

Könnyeid égnek át a homályon,
Két karom esdve, vágyva kitárom -
Közbül a mélység, - nem mehetek.

S míg keseregve búg a beszédünk,
Sírva szívünknek sóhaja kél:
Holt-haloványan árnyba enyészünk,
Gyásztakaróként föd be az éj.

Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.

"Néhai Horváth György barátom emlékének."

Ma visszajöttél újra régi jó barát
Visszaszállott halvány, sápadt szellem-arcod.
Láttalak, mint egykor régen, ma már régen
Ifjan kacagva pompás búja réten
Láttalak vágyva nézni szőke nők után
Mint oly sokszor, oly sok tavaszi délután,
Láttalak mosolyogni sötét szemeddel.
Ma visszajöttél újra régi jó barát.

Miért rohansz Te görcsös Élet
Vágtatva, mint a téli szél?
Miért szívod a vért eremből
Fröccsenő, dús mély patakban?
Miért ölöd a fényt szememben
Ólmos bágyadt sötétséggé?
Miért hasítod fel a mellem
Téped ki vérző vert szívem?
Miért horpasztod be a mellem
S vakítod fáradt bús szemem?
Hóhér miért? miért? öldökölsz
S ha vérbefagyva heverek, miért röhögsz?
Miért szakad minden kín én rám
Miért habos kíntól, vértől a szám?
Miért, miért? hóhér? miért?