A tested, mint a kígyó teste
Kéjben vonaglik a csendes éjben
Tekervényes, dús, párnás ágyban
Tekergőzik csendben, lágyan.
Erre hajol és arra hajol
Lomhán, bódultan forró kéjben
A fülledt, párás nyári éjben.
A szemed, mint az éjnek szeme
Tompán fénylik sötét fényben
Buja bánat, testi vágyak
Zakatolnak benne lágyan.
Erre tekint és arra tekint
Vágyva villan a messzeségbe
Remegő csókos lázban égve.
Az ajkad, mit az élet ajka
Dús pompázó, ritka kincs.
Vér lüktet benne, ifjú vér
Ha a mámor tüzében ég.
Nemes metszésű halk ajak
Tavaszi bogyó, életbogyó
Minden kínért kárpótoló.
Kéjben vonaglik a csendes éjben
Tekervényes, dús, párnás ágyban
Tekergőzik csendben, lágyan.
Erre hajol és arra hajol
Lomhán, bódultan forró kéjben
A fülledt, párás nyári éjben.
A szemed, mint az éjnek szeme
Tompán fénylik sötét fényben
Buja bánat, testi vágyak
Zakatolnak benne lágyan.
Erre tekint és arra tekint
Vágyva villan a messzeségbe
Remegő csókos lázban égve.
Az ajkad, mit az élet ajka
Dús pompázó, ritka kincs.
Vér lüktet benne, ifjú vér
Ha a mámor tüzében ég.
Nemes metszésű halk ajak
Tavaszi bogyó, életbogyó
Minden kínért kárpótoló.
Szeretlek, mint az életet
Szeretlek, mint a véremet
Szeretlek, mint a kék eget
Szeretlek, mint a felleget.
Szeretlek bódító nyárba
Szeretlek bolondul vágyva
Szeretlek halálos télbe
Szeretlek becézve, félve.
Szeretlek, ha gőggel nevetsz
Szeretlek, ha nem is szeretsz
Szeretlek dalos ajakkal
Szeretlek aranyhajaddal.
Szeretlek, mint a véremet
Szeretlek, mint a kék eget
Szeretlek, mint a felleget.
Szeretlek bódító nyárba
Szeretlek bolondul vágyva
Szeretlek halálos télbe
Szeretlek becézve, félve.
Szeretlek, ha gőggel nevetsz
Szeretlek, ha nem is szeretsz
Szeretlek dalos ajakkal
Szeretlek aranyhajaddal.
Lement a nap. A vadvirágos róna
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .
Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;
S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .
- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?
S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!
. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.
Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .
Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .
Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .
Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;
S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .
- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?
S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!
. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.
Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .
Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .
Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!
Szivedet Isten belátáshoz
Százszor segítse:
Egy kurta évig élek tán még,
Tán még eddig se.
Mit kezdenék sok-sok más nővel?
Hajrázva, újra
Csinálnám a régi játékot
Vágyva, borulva.
De ha szám-íze régi volna
S egy alkonyatkor
Érezném ízét a te szádnak,
Mi lenne akkor?
Jaj, hogyha téged más pótolna
Egyetlen egyszer,
Te, de meg én is, be megjárnók
Ily szerelemmel.
Nekem, tudom, bármely nagy csók is
Semmit se adna.
De neked, szegény, szegény asszony,
Jaj, mi maradna?
Százszor segítse:
Egy kurta évig élek tán még,
Tán még eddig se.
Mit kezdenék sok-sok más nővel?
Hajrázva, újra
Csinálnám a régi játékot
Vágyva, borulva.
De ha szám-íze régi volna
S egy alkonyatkor
Érezném ízét a te szádnak,
Mi lenne akkor?
Jaj, hogyha téged más pótolna
Egyetlen egyszer,
Te, de meg én is, be megjárnók
Ily szerelemmel.
Nekem, tudom, bármely nagy csók is
Semmit se adna.
De neked, szegény, szegény asszony,
Jaj, mi maradna?
Előtte sívár halom mered,
Két szemében a szíve remeg.
- Szegény diák.
Illatos és csókos az éjjel,
Piros szirmok szállanak széjjel
Rózsatövön.
Nagyon szeretne kisuhanni,
Mámoros csókban együtthalni
Valakivel.
Hanyatt feküdni uccakövön
S úgy várni, ha már nincs más öröm,
Naptalanul.
Száguldani egy örök éjen
S az éji széllel friss fehéren
Titkolózni.
Vágyva vár kint az Élet-asszony
Egy új sebet, hogy fölfakasszon
Ifjú ajkon.
De hiába, ő nem csókolhat,
A diák nem megy, int a Holnap.
(Elhal a Vágy.)
S előtte sívár halom mered,
Két szeméből a bánat ered.
- Szegény diák.
Két szemében a szíve remeg.
- Szegény diák.
Illatos és csókos az éjjel,
Piros szirmok szállanak széjjel
Rózsatövön.
Nagyon szeretne kisuhanni,
Mámoros csókban együtthalni
Valakivel.
Hanyatt feküdni uccakövön
S úgy várni, ha már nincs más öröm,
Naptalanul.
Száguldani egy örök éjen
S az éji széllel friss fehéren
Titkolózni.
Vágyva vár kint az Élet-asszony
Egy új sebet, hogy fölfakasszon
Ifjú ajkon.
De hiába, ő nem csókolhat,
A diák nem megy, int a Holnap.
(Elhal a Vágy.)
S előtte sívár halom mered,
Két szeméből a bánat ered.
- Szegény diák.