Idő 
Értékelés 
Értékelés Fiatalon még nem számít semmi,
Akkor még érzed… tán’ vagy valaki.
Hatvan felett; Ajándék minden év
Most mentél nyugdíjba, még élvezed az életet
Pénzed kevés, a nyaralás már elveszett
Boltba még jársz bevásárolni, de válogatsz,
Kellene minőség, de az ár… mit nem támogatsz.
Jársz még volt barátokkal kirándulni
Szeretsz még havonta színházba járni,
De bizony lassan már nem lesz kivel,
Régiek hullanak, nagy számszerivel.
Ráérsz, még gusztálod a másik nemet,
De sajnálatos, hogy épp’ az élet, nemet
Mond olyan vágyakra, mik fiatalos tettek
Éltettek, s téged férfivé vagy nővé tettek,
Itt már gyorsan elmúlnak a hónapok,
Itt már az ifjúkori vágyaid múlandók!
Teletömnek gyógyszerrel és a nyugdíjadat
Majdnem csak arra költöd, rongálod májadat.
Van benne jó is, mert elmúltál hatvan éves
És így már kezdesz bölcs lenni, mint éltes.
Már jól látod a dolgokat, helyesen ítélsz,
De mit érsz vele, ha már nem lehetsz ítész…
Hetven felett; Ajándék minden hónap
Eddig legalább két sarokig, messzire láttál,
Már mostanra szemüveg kell, hogy kétháznyit lássál.
Még egyszer van, ki szervez osztály találkozót,
Gyereked elvisz, hogy ne add elő csoszogót.
Orvosnál találkozol, beszélgetsz korodbelikkel,
Így a legnagyobb téma, hogy hogyan állsz a gyógyszerekkel.
Láttok ám valakit, de ti őt nem ismeritek meg…
Majd odajön, köszön, ki… csodálkozva tudjátok meg.
Még te teszed ki a kukát az utcára és látod,
Érzed, megint eltelt egy hét… már szinte ezt várod…
Testedzésként néha még mész, sétálsz egyet,
De már csak ritkán, és nem nyersz versenyeket.
Valamit emeltek a nyugdíjadon,
De ez alig több mint vastag vérdíjon
Élni az életed és nélkülözni otthon
A meleget, mert fűtésed… hideg az otthon.
Még főzöl néha, de az ételt már el-elsózod,
Hogy a kutya egyen, neki mindet odadobod.
Újságot még járatsz párat, néha hátra nézel,
De mára már nincs értelme… tán’ közömbösséggel.
Még tartod magad, foglalkoztatnak a nagy dolgok.
Filozofálsz magadban, otthon… évek vonszoltok!
Kicsit még nosztalgiázol, hogy voltak a szerelmek,
De már nagyon nehezen jutnak eszedbe… részletek.
Nyolcvan felett; Ajándék minden hét
Bizony már nem vágyódsz színházba,
Sőt, pénzhiány kiölte vágyadba
Kezdesz általában rosszul emlékezni
És mindazt, amit a boltba akarsz venni
Jobb, ha nyomtatod és elteszed,
Mert idő… úton elfelejted,
S ha állsz a pult előtt és nézel,
Vennél… itt kiderül, nem emlékszel.
Újságok már nagyon nem érdekelnek,
S benne a mocskos politikai vetületek.
Még gondolsz a Balatoni nyaralásokra,
De oda már el nem jutsz, hagyod másokra.
Iskolatársakat, barátokat már nem ismered meg
Tönkre mentek, úgy néznek ki, mint sok beteges öreg.
Már nem is nézel hátra, emlékeid elhamvadnak,
Erőlködsz, hogy emlékezz, de agysejtjeid lankadnak.
Eszedbe jutna, milyen fiatalkori nagy tetteid voltak,
Szerelmek, csínytevések, de agyad szerint ezek már holtak
És hiába erőlködsz, nevek már csak nem jutnak eszedbe,
A szerelmek, barátok arca elvész: múlt évtizedekbe.
Kilencven felett; Ajándék minden nap
Itt összes, minden bajod előjön
Már csak szárazság van a bőrödön.
Nincs már hamud se, de azt mamunak
Mondod, már nem tudod, ki a nagyurak.
Már csak örülsz, hogy lyuk van a fenekeden…
Elmélkedsz eszedbe nem jutó emlékeken…
Alig látsz már, erős a szemüveged
De még a regényolvasást erőlteted.
Már bizony, lassan nem érdekel semmi.
Nem vagy unott, de a legjobb jót aludni.
Már nem emlékszel a fiatalkori osztálytársakra
És a szerelmeidre, a barátokra, munkatársakra.
Indián táborban úgy hívnának: „öreg trotty”…
Nevedet koroddal megszolgáltad, mint öreg ponty.
Vigyáznod kell, el ne ess, mert felállni
Bizony nagydolog, már nem akármi.
Orvoshoz sem mész már, ki kell hívni,
Persze ha van lehetőség finanszírozni.
Már azt sem veszed észre, ha kihűl a vacsorád,
Rád már bizony nem várnak gyertyafényes nagy zabák.
Mondják, mindent rágjál meg ötvenszer.
Fogad nincs, ínyed fáj, csak nyelsz tízszer.
Van már dédunokád is, de ő más kor, gyermek,
Ő nem látogat, ő már más… egymástól messze estek.
Elfutottak éveid, érvénybe lép a régmúlt,
Igazságok, hazugságok, remények… mind elmúlt.
Száz év felett; Ajándék minden óra
Már nem teszel semmit,
Már nem keresel fel senkit,
Már nem mész sehová
Már nem mész, nincs hová.
Már nem olvasol, már nem látsz rendesen,
Család ad enni, ha van neked. Kedvesen
Rád mosolyognak, nézed… süketülsz, hangosan
Szólnak, de már nem hallod, rád hagyják pajkosan.
Ülsz, a szakad huzatú fotelben, nézed a TV-t,
De már nem látod, nem érted a lényegét.
Fogad nincs, ínyed rágod, már csak mammoghatsz…
Elmúlt, nincs partner, kit nagyon megmammogtatsz…
Szép vagy csúnya életed volt, mit számít,
Már nem is emlékszel, sors már nem ámít.
Harminc év múlva már senki nem fog emlékezni rád,
Még akkor se, ha nagy-dolgot műveltél, ha volt csodád…
Sudár fa, bír mindent, napsütést és vihart,
De öregszik és lassan levelet sem hajt.
Később már ágai letörnek, odvas lesz belseje,
Rászáll egy fekete varjú és ledől a semmibe…
Szerencsés vagy, ha nem is tudod meg, hogy
Eljött a vég, hogy nincs tovább, élet elfogy…
Vecsés, 2012. február 5. – Kustra Ferenc József
Akkor még érzed… tán’ vagy valaki.
Hatvan felett; Ajándék minden év
Most mentél nyugdíjba, még élvezed az életet
Pénzed kevés, a nyaralás már elveszett
Boltba még jársz bevásárolni, de válogatsz,
Kellene minőség, de az ár… mit nem támogatsz.
Jársz még volt barátokkal kirándulni
Szeretsz még havonta színházba járni,
De bizony lassan már nem lesz kivel,
Régiek hullanak, nagy számszerivel.
Ráérsz, még gusztálod a másik nemet,
De sajnálatos, hogy épp’ az élet, nemet
Mond olyan vágyakra, mik fiatalos tettek
Éltettek, s téged férfivé vagy nővé tettek,
Itt már gyorsan elmúlnak a hónapok,
Itt már az ifjúkori vágyaid múlandók!
Teletömnek gyógyszerrel és a nyugdíjadat
Majdnem csak arra költöd, rongálod májadat.
Van benne jó is, mert elmúltál hatvan éves
És így már kezdesz bölcs lenni, mint éltes.
Már jól látod a dolgokat, helyesen ítélsz,
De mit érsz vele, ha már nem lehetsz ítész…
Hetven felett; Ajándék minden hónap
Eddig legalább két sarokig, messzire láttál,
Már mostanra szemüveg kell, hogy kétháznyit lássál.
Még egyszer van, ki szervez osztály találkozót,
Gyereked elvisz, hogy ne add elő csoszogót.
Orvosnál találkozol, beszélgetsz korodbelikkel,
Így a legnagyobb téma, hogy hogyan állsz a gyógyszerekkel.
Láttok ám valakit, de ti őt nem ismeritek meg…
Majd odajön, köszön, ki… csodálkozva tudjátok meg.
Még te teszed ki a kukát az utcára és látod,
Érzed, megint eltelt egy hét… már szinte ezt várod…
Testedzésként néha még mész, sétálsz egyet,
De már csak ritkán, és nem nyersz versenyeket.
Valamit emeltek a nyugdíjadon,
De ez alig több mint vastag vérdíjon
Élni az életed és nélkülözni otthon
A meleget, mert fűtésed… hideg az otthon.
Még főzöl néha, de az ételt már el-elsózod,
Hogy a kutya egyen, neki mindet odadobod.
Újságot még járatsz párat, néha hátra nézel,
De mára már nincs értelme… tán’ közömbösséggel.
Még tartod magad, foglalkoztatnak a nagy dolgok.
Filozofálsz magadban, otthon… évek vonszoltok!
Kicsit még nosztalgiázol, hogy voltak a szerelmek,
De már nagyon nehezen jutnak eszedbe… részletek.
Nyolcvan felett; Ajándék minden hét
Bizony már nem vágyódsz színházba,
Sőt, pénzhiány kiölte vágyadba
Kezdesz általában rosszul emlékezni
És mindazt, amit a boltba akarsz venni
Jobb, ha nyomtatod és elteszed,
Mert idő… úton elfelejted,
S ha állsz a pult előtt és nézel,
Vennél… itt kiderül, nem emlékszel.
Újságok már nagyon nem érdekelnek,
S benne a mocskos politikai vetületek.
Még gondolsz a Balatoni nyaralásokra,
De oda már el nem jutsz, hagyod másokra.
Iskolatársakat, barátokat már nem ismered meg
Tönkre mentek, úgy néznek ki, mint sok beteges öreg.
Már nem is nézel hátra, emlékeid elhamvadnak,
Erőlködsz, hogy emlékezz, de agysejtjeid lankadnak.
Eszedbe jutna, milyen fiatalkori nagy tetteid voltak,
Szerelmek, csínytevések, de agyad szerint ezek már holtak
És hiába erőlködsz, nevek már csak nem jutnak eszedbe,
A szerelmek, barátok arca elvész: múlt évtizedekbe.
Kilencven felett; Ajándék minden nap
Itt összes, minden bajod előjön
Már csak szárazság van a bőrödön.
Nincs már hamud se, de azt mamunak
Mondod, már nem tudod, ki a nagyurak.
Már csak örülsz, hogy lyuk van a fenekeden…
Elmélkedsz eszedbe nem jutó emlékeken…
Alig látsz már, erős a szemüveged
De még a regényolvasást erőlteted.
Már bizony, lassan nem érdekel semmi.
Nem vagy unott, de a legjobb jót aludni.
Már nem emlékszel a fiatalkori osztálytársakra
És a szerelmeidre, a barátokra, munkatársakra.
Indián táborban úgy hívnának: „öreg trotty”…
Nevedet koroddal megszolgáltad, mint öreg ponty.
Vigyáznod kell, el ne ess, mert felállni
Bizony nagydolog, már nem akármi.
Orvoshoz sem mész már, ki kell hívni,
Persze ha van lehetőség finanszírozni.
Már azt sem veszed észre, ha kihűl a vacsorád,
Rád már bizony nem várnak gyertyafényes nagy zabák.
Mondják, mindent rágjál meg ötvenszer.
Fogad nincs, ínyed fáj, csak nyelsz tízszer.
Van már dédunokád is, de ő más kor, gyermek,
Ő nem látogat, ő már más… egymástól messze estek.
Elfutottak éveid, érvénybe lép a régmúlt,
Igazságok, hazugságok, remények… mind elmúlt.
Száz év felett; Ajándék minden óra
Már nem teszel semmit,
Már nem keresel fel senkit,
Már nem mész sehová
Már nem mész, nincs hová.
Már nem olvasol, már nem látsz rendesen,
Család ad enni, ha van neked. Kedvesen
Rád mosolyognak, nézed… süketülsz, hangosan
Szólnak, de már nem hallod, rád hagyják pajkosan.
Ülsz, a szakad huzatú fotelben, nézed a TV-t,
De már nem látod, nem érted a lényegét.
Fogad nincs, ínyed rágod, már csak mammoghatsz…
Elmúlt, nincs partner, kit nagyon megmammogtatsz…
Szép vagy csúnya életed volt, mit számít,
Már nem is emlékszel, sors már nem ámít.
Harminc év múlva már senki nem fog emlékezni rád,
Még akkor se, ha nagy-dolgot műveltél, ha volt csodád…
Sudár fa, bír mindent, napsütést és vihart,
De öregszik és lassan levelet sem hajt.
Később már ágai letörnek, odvas lesz belseje,
Rászáll egy fekete varjú és ledől a semmibe…
Szerencsés vagy, ha nem is tudod meg, hogy
Eljött a vég, hogy nincs tovább, élet elfogy…
Vecsés, 2012. február 5. – Kustra Ferenc József
Kutyát látok künn a parkban,
Nagy apportfa pofájában.
Fut, a hóban alig látszik,
Gazdija meg majd’ megfázik.
Eb igen jól érzi magát,
Gazdija... elunta magát.
Menne is már gyorsan haza,
Na, de hová lett a kutya?
Hóba süllyedt tárt pofával,
Csak előjön apportfával.
Mennek együtt hazafelé,
Vár otthon a meleg málé.
Kutyus is kap egy nagy csontot,
Már nem fogja az apportot.
Jó séta volt felüdültek,
Jó melegben együtt ülnek.
Budapest, 1997. február 8. – Kustra Ferenc József – ez az első művem…
Nagy apportfa pofájában.
Fut, a hóban alig látszik,
Gazdija meg majd’ megfázik.
Eb igen jól érzi magát,
Gazdija... elunta magát.
Menne is már gyorsan haza,
Na, de hová lett a kutya?
Hóba süllyedt tárt pofával,
Csak előjön apportfával.
Mennek együtt hazafelé,
Vár otthon a meleg málé.
Kutyus is kap egy nagy csontot,
Már nem fogja az apportot.
Jó séta volt felüdültek,
Jó melegben együtt ülnek.
Budapest, 1997. február 8. – Kustra Ferenc József – ez az első művem…
Olvad a hó, felmelegszik a jég.
Látom, már jő a tavasz, ez tél vég.
Milyen szomorú lenne meghalni,
Amikor mind úgy vágyódunk élni.
*
Tavaszodik, esték példátlanul szépek,
Felhőtlenek, aranyosan sötétkékek
És díszített, vakítóan fényes Holddal
És mint planetáriumban, csillagokkal.
*
Látom az orgonacsokor példátlanul szép,
Fürtöket mintha márványból faragták volna.
Ebbe a szép tavaszi csokorba minden szép,
Örülök, mert nem látnám, ha tavasz nem volna.
*
Ha az életünk folyónak képzelhető lenne…
Olykor feneketlen örvényekre bukkansz benne,
Vergődsz, forgolódsz, úsznál, nyakig merülsz eleve.
Odafent vígan és áldottan folyik az élet…
Az események úsznak egymás felé, lásd mindet…
Örvényből kikerülni is lehet, úszd a szintet…
*
Ha a trombita hangja nem recseg,
Ha pletyis szomszédasszony nem fecseg,
Akkor oly' jó nagy a csend-fergeteg.
*
Együnk mindenféle főzeléket,
Hajón gyorsan tömjük be a léket,
Így tegyük egészségessé létet.
*
Amikor testet ölt az álom,
Akkor lesz valóság, a vágyom,
Mit elgondoltam és nem bánom.
*
Élet viharában nagyobbacska örömök jelentik napfényt
És a sok icike-picike öröm meg az apró csillagfényt.
Vecsés, 2012. október 12. – Kustra Ferenc
Látom, már jő a tavasz, ez tél vég.
Milyen szomorú lenne meghalni,
Amikor mind úgy vágyódunk élni.
*
Tavaszodik, esték példátlanul szépek,
Felhőtlenek, aranyosan sötétkékek
És díszített, vakítóan fényes Holddal
És mint planetáriumban, csillagokkal.
*
Látom az orgonacsokor példátlanul szép,
Fürtöket mintha márványból faragták volna.
Ebbe a szép tavaszi csokorba minden szép,
Örülök, mert nem látnám, ha tavasz nem volna.
*
Ha az életünk folyónak képzelhető lenne…
Olykor feneketlen örvényekre bukkansz benne,
Vergődsz, forgolódsz, úsznál, nyakig merülsz eleve.
Odafent vígan és áldottan folyik az élet…
Az események úsznak egymás felé, lásd mindet…
Örvényből kikerülni is lehet, úszd a szintet…
*
Ha a trombita hangja nem recseg,
Ha pletyis szomszédasszony nem fecseg,
Akkor oly' jó nagy a csend-fergeteg.
*
Együnk mindenféle főzeléket,
Hajón gyorsan tömjük be a léket,
Így tegyük egészségessé létet.
*
Amikor testet ölt az álom,
Akkor lesz valóság, a vágyom,
Mit elgondoltam és nem bánom.
*
Élet viharában nagyobbacska örömök jelentik napfényt
És a sok icike-picike öröm meg az apró csillagfényt.
Vecsés, 2012. október 12. – Kustra Ferenc
Asa Vaughan Los Angelesben született és huszonhét éves volt.
Pilóta iskolát végzett és társai között, messze a legjobb volt.
Német fogságba esett, három hónapig internáló táborban volt.
Német, a George Washington Légióba gyűjtött embereket,
Felajánlották neki, beáll, vagy táborban tölt el egy életet.
Asa gondolkozott és bölcsen kiszűrte az egyik, jobb végletet.
Az orosz frontra osztották be, mint pilótát, főleg futárgépre.
Annyira csodálták képességeit, hogy a főtiszteket vitte.
Most is egy tábornokot vitt, kinek kezében ott volt a térképe.
Már Lengyelország fölött repültek, nem messze az orosz határtól,
Ő ült a Storch pilótaülésébe, magasan a havas fáktól.
Hirtelen egy hatalmas árnyék vetődött közel, rájuk,
A Storch megbillent egy szélörvényben ez csapódott rájuk.
Jobbról mellettük megjelent egy orosz vadászgép,
Ami ha lőni kezd, belőlük nem marad csak pép…
Az orosz pilóta tudta, hogy fölényben van,
Integetett és látszott… az arcán mosoly van.
Fordulót kezdett, máris hátulról, igen gyorsan közeledett,
Tüzelt a gépágyúból és géppuskákból, rájuk fenekedett…
Storch találatot kapott, érezhetően a vég közeledett.
Asa a sérült szárnyakkal is bedöntötte a gépet,
Majd, más lehetősége nem lévén, lejjebb ereszkedett.
Az orosz pilóta, még egyszer mosolygott, integetett.
Orosz, ismét lőtt rájuk, a tábornok vállát, golyó találta,
A szélvédő is összetört, egy szilánk, Asa arcát megvágta.
Asa felkiáltott: nézzük Te strici, tudsz-e repülni…
Neki fogott a Storchot hatszáz méterre, lejjebb vinni,
Majd szinte zuhanásba, gépet lejjebb ejtette,
Olyan fájó volt a havas erdő közelsége…
Már csak, úgy százötven méteren volt, Asa és a gépe,
A JAK meg mögötte szorosan, hogy végleg elintézze.
Asa a megfelelő pillanatban a csűrőkormányt lebillentette,
Az orosz meg kifordult, hogy a végzetes összeütközést elkerülje…
Utána meg ötszázzal beleszántott, a szűz hóval borított erdőbe…
Asa visszahúzta a kormányoszlopot, gépet megemelte,
Hatszáz méteren, már nagy nyugodtan állította egyenesbe…
Tábornok, hogy zseni… zseni, folyvást magának ismételgette.
Vecsés, 2016. március 1. – Kustra Ferenc - II. Világháborúban, a keleti fronton…
Jack Higgins: „A Führer parancsára” c. regénye alapján.
A repülőgép itt látható = videóban
https://www.youtube.com/watch?v=wZouzzfZcrg Fieseler Storch take-off
Pilóta iskolát végzett és társai között, messze a legjobb volt.
Német fogságba esett, három hónapig internáló táborban volt.
Német, a George Washington Légióba gyűjtött embereket,
Felajánlották neki, beáll, vagy táborban tölt el egy életet.
Asa gondolkozott és bölcsen kiszűrte az egyik, jobb végletet.
Az orosz frontra osztották be, mint pilótát, főleg futárgépre.
Annyira csodálták képességeit, hogy a főtiszteket vitte.
Most is egy tábornokot vitt, kinek kezében ott volt a térképe.
Már Lengyelország fölött repültek, nem messze az orosz határtól,
Ő ült a Storch pilótaülésébe, magasan a havas fáktól.
Hirtelen egy hatalmas árnyék vetődött közel, rájuk,
A Storch megbillent egy szélörvényben ez csapódott rájuk.
Jobbról mellettük megjelent egy orosz vadászgép,
Ami ha lőni kezd, belőlük nem marad csak pép…
Az orosz pilóta tudta, hogy fölényben van,
Integetett és látszott… az arcán mosoly van.
Fordulót kezdett, máris hátulról, igen gyorsan közeledett,
Tüzelt a gépágyúból és géppuskákból, rájuk fenekedett…
Storch találatot kapott, érezhetően a vég közeledett.
Asa a sérült szárnyakkal is bedöntötte a gépet,
Majd, más lehetősége nem lévén, lejjebb ereszkedett.
Az orosz pilóta, még egyszer mosolygott, integetett.
Orosz, ismét lőtt rájuk, a tábornok vállát, golyó találta,
A szélvédő is összetört, egy szilánk, Asa arcát megvágta.
Asa felkiáltott: nézzük Te strici, tudsz-e repülni…
Neki fogott a Storchot hatszáz méterre, lejjebb vinni,
Majd szinte zuhanásba, gépet lejjebb ejtette,
Olyan fájó volt a havas erdő közelsége…
Már csak, úgy százötven méteren volt, Asa és a gépe,
A JAK meg mögötte szorosan, hogy végleg elintézze.
Asa a megfelelő pillanatban a csűrőkormányt lebillentette,
Az orosz meg kifordult, hogy a végzetes összeütközést elkerülje…
Utána meg ötszázzal beleszántott, a szűz hóval borított erdőbe…
Asa visszahúzta a kormányoszlopot, gépet megemelte,
Hatszáz méteren, már nagy nyugodtan állította egyenesbe…
Tábornok, hogy zseni… zseni, folyvást magának ismételgette.
Vecsés, 2016. március 1. – Kustra Ferenc - II. Világháborúban, a keleti fronton…
Jack Higgins: „A Führer parancsára” c. regénye alapján.
A repülőgép itt látható = videóban
https://www.youtube.com/watch?v=wZouzzfZcrg Fieseler Storch take-off
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1703
Csak ülök csukott szemmel és aggyal… írok a balkonon,
Két sor között kitekintek, látom elállt a forgalom…
A papír csak nem vet le, mint a szilaj ló?
Viseljen el, mert tollal vagyok kardozó!
Szúrok, döfök, sajnálkozok a leírt szavakkal,
Hová megyünk, én és a lúdtoll… apró pacákkal?
Papíron hagyjuk a nyomunkat,
Örökül hagyjuk a szavunkat…
Ki majd sokára, talán olvassa a soraimat,
Nem tudja, ki is voltam. Gondolkozik utca hosszat?
Érdekli-e majd, hogy én most hogyan gondolkozok, írok?
Milyen most a világ, az emberek és én még mit bírok?
Gondok barázdálják orcámat, sok terhet cipelek a vállamon,
Amikor tükörbe nézek, látom, eluralkodott a szánalom.
Írás közben csak támadjon, és majd kifonom a szófonatot,
Gyorsan leírom, hogy meg ne szakadjon, nem hagyom, gondolatot.
Az új gondolat olyan, mint egy gyorsvonat
Megjön és robog tovább, mint tehervonat.
Én érzem, hogy legyőz! Illúzió az élet?
Jó és rossz történik, de csak ez, mi két véglet?
Nem vagyok süket, csak nem hallom ez a létet.
Legyen hitünk, írjunk, ha a lelkünkben ott bent szorító,
Mert ha nem írod le, elfeleded ez elszomorító!
Sőt! Nagy gondolatot elfeledni, léleknyomorító!
Amikor a szellő a lelkemben feléleszt egy szép dallamot,
Békés poétává válok, el is felejtek minden haragot.
Rögvest fel is szállok az alkotás zakatoló vonatára,
Itt van aztán szükség az író poéta teljes tudatára.
Néha, végighúzod ujjadat a papíron végtelenül,
Mert nem jut eszedbe semmi, csak üldögélsz… nem fesztelenül…
Szúrok, döfök, írok, sajnálkozok, mint elkalandozó!
A papírom, csak nem vet le, mint betöretlen, szilaj ló?
Viseljen el, mert régi vitéz vagyok, tollal kardozó!
Vecsés, 2015. június 24. – Kustra Ferenc
Két sor között kitekintek, látom elállt a forgalom…
A papír csak nem vet le, mint a szilaj ló?
Viseljen el, mert tollal vagyok kardozó!
Szúrok, döfök, sajnálkozok a leírt szavakkal,
Hová megyünk, én és a lúdtoll… apró pacákkal?
Papíron hagyjuk a nyomunkat,
Örökül hagyjuk a szavunkat…
Ki majd sokára, talán olvassa a soraimat,
Nem tudja, ki is voltam. Gondolkozik utca hosszat?
Érdekli-e majd, hogy én most hogyan gondolkozok, írok?
Milyen most a világ, az emberek és én még mit bírok?
Gondok barázdálják orcámat, sok terhet cipelek a vállamon,
Amikor tükörbe nézek, látom, eluralkodott a szánalom.
Írás közben csak támadjon, és majd kifonom a szófonatot,
Gyorsan leírom, hogy meg ne szakadjon, nem hagyom, gondolatot.
Az új gondolat olyan, mint egy gyorsvonat
Megjön és robog tovább, mint tehervonat.
Én érzem, hogy legyőz! Illúzió az élet?
Jó és rossz történik, de csak ez, mi két véglet?
Nem vagyok süket, csak nem hallom ez a létet.
Legyen hitünk, írjunk, ha a lelkünkben ott bent szorító,
Mert ha nem írod le, elfeleded ez elszomorító!
Sőt! Nagy gondolatot elfeledni, léleknyomorító!
Amikor a szellő a lelkemben feléleszt egy szép dallamot,
Békés poétává válok, el is felejtek minden haragot.
Rögvest fel is szállok az alkotás zakatoló vonatára,
Itt van aztán szükség az író poéta teljes tudatára.
Néha, végighúzod ujjadat a papíron végtelenül,
Mert nem jut eszedbe semmi, csak üldögélsz… nem fesztelenül…
Szúrok, döfök, írok, sajnálkozok, mint elkalandozó!
A papírom, csak nem vet le, mint betöretlen, szilaj ló?
Viseljen el, mert régi vitéz vagyok, tollal kardozó!
Vecsés, 2015. június 24. – Kustra Ferenc
