Idő 
Értékelés 
Értékelés Vágyakozás; versben, apevában, haikuban…
Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…
Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!
Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…
Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…
Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…
Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?
Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….
Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!
Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.
Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt.
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod;
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?
Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem,
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.
Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!
Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…
Vecsés, 2017. április 12. Kustra Ferenc - a Don-kanyarban 1943. január 12.-n indult meg a végzetes -orosz- ellentámadás.
Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…
Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!
Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…
Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…
Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…
Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?
Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….
Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!
Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.
Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt.
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod;
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?
Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem,
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.
Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!
Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…
Vecsés, 2017. április 12. Kustra Ferenc - a Don-kanyarban 1943. január 12.-n indult meg a végzetes -orosz- ellentámadás.
A lövészárokban, a terepen, bármikor érhet golyó,
Itt bent a bunkerban, egy akna, biz' nagyon is eltaláló…
Ennek persze van egy nagy veszélye, ami bizony bekövetkezhet,
Ha egy akna telibe talál, akkor a halál meg is érkezett!
Két órás pihenőben vagyok, így éjfélkor, és az után,
Kis vaskályha melegít, jó ez a kinti mínuszok után.
Egyedül vagyok, az őrmesterem elment ellenőrizni,
Hátha segíthet, orosznak ne legyen már... kiket kilőni.
Mitől lesz itt valós az élet, minden jéghideg-csalóka álom,
Fagyban és hóviharban életet én tisztán már sehogy nem látom…
Parancsokat kapok, és mély-hideg hazugságokba burkolózok,
Hazug tábornokok által terjesztett fantáziákba elbukok...
Otthon, nem álltam hadba senkivel, fejtől talpig felfegyverezve,
De itt a törvényeket, az eszem és a lelkem is megértette…
Szerettem én otthon a ködtelen eget, csillaghalmazok renyhe
Fényét, és kisfiúm játékból, lepkéket ment kergetni a rétre!
Egy új kadét némán, a bunkerban port söpör, mit utál és így asztalt is töröl,
Letörli a szálkát, az beleszúr a rongyba, ahogy csinálja, bánatot közöl,
És látom, komótos a munkája, ő itt nem ötöl-hatol, míg kint lövöldözöl…
A kadét nemrégen érkezett, de lőni, kimenni, neki nem lehet,
Mert az egyik keze felkötve, sebesült, átlőtték, most port törölget.
Látom, megfoghatatlan árnyat nem kerget, csak keresi... ha, lényeget.
Még itt-ott porszem gurul, közeli robbanások zaja behallatszik,
Szerettem otthon a padláson a széna illatát, itt nem érződik.
Állkapcsom nem fáj a sok fölösleges beszédtől,
A kadéttal, csak hallgatunk és nézünk egyvégből…
Az jutott eszembe, ha reggel ébresztenél... édes volt álom.
Ha az ébresztéskor, a csókod lenne lecsorgó méz a számon,
Lehet, hogy boldogságban, nem is kéne uralkodni a vágyon?
Itt az első vonalban nem a duma a lényeg, golyót kapsz, ha, lényed nem félted,
Otthon mindig értelmét kerestem mindennek a világban, ott az volt a léted…
Itt a jövő pillanat, lehet, hogy magával hozza a halált, ettől kell félned.
Még ez a két óra pihenő sem biztos, mert aknák jönnek,
Ha, telibe talál, akkor volt-nincs az életednek lőttek!
Ez olyan gyorsan játszódik le, hogy ember észre sem veszi, hogy meghalt,
Nincs idő imára és ez a pici pillanat is, veled együtt halt!
Érezd kedvesem otthon, hogy ott vagyok veled és itt lenni igen fáj,
A szerelmem irántad nem múlik, de itt nincsen piros pipacsos táj…
Kopott álmaim szőnyegét próbálom hóra kitenni,
Kutatgatok magamban, hogy mit nem kéne elfeledni…
Mutat-e utat a sors, hogy ezt itt, hogy lehet túlélni?
Odakint már mindent elborít a sűrű ködpára,
Aki innen kimegy, jobb lesz ha, köpenyt vesz magára…
Odakint a havon, biz' véresen csillog a hideg,
Ember, pár lépés után összefagyva, épp’ csak piheg.
Eszembe jut, mennyire szeretném még én otthon a tanyavekkert hallani,
Mikor reggel, a ganén a kakas, torkaszakadtából kezd kukorítani!
Dühöngő vihar csak rombol a lelkem tengerében,
Nagyon idegesen fekszek, frontnak szűk bunkerében.
Dühöngő hóvihar dúl és langymeleg a bunkerben…
Vecsés, 2017. február 24. – Kustra Ferenc
Itt bent a bunkerban, egy akna, biz' nagyon is eltaláló…
Ennek persze van egy nagy veszélye, ami bizony bekövetkezhet,
Ha egy akna telibe talál, akkor a halál meg is érkezett!
Két órás pihenőben vagyok, így éjfélkor, és az után,
Kis vaskályha melegít, jó ez a kinti mínuszok után.
Egyedül vagyok, az őrmesterem elment ellenőrizni,
Hátha segíthet, orosznak ne legyen már... kiket kilőni.
Mitől lesz itt valós az élet, minden jéghideg-csalóka álom,
Fagyban és hóviharban életet én tisztán már sehogy nem látom…
Parancsokat kapok, és mély-hideg hazugságokba burkolózok,
Hazug tábornokok által terjesztett fantáziákba elbukok...
Otthon, nem álltam hadba senkivel, fejtől talpig felfegyverezve,
De itt a törvényeket, az eszem és a lelkem is megértette…
Szerettem én otthon a ködtelen eget, csillaghalmazok renyhe
Fényét, és kisfiúm játékból, lepkéket ment kergetni a rétre!
Egy új kadét némán, a bunkerban port söpör, mit utál és így asztalt is töröl,
Letörli a szálkát, az beleszúr a rongyba, ahogy csinálja, bánatot közöl,
És látom, komótos a munkája, ő itt nem ötöl-hatol, míg kint lövöldözöl…
A kadét nemrégen érkezett, de lőni, kimenni, neki nem lehet,
Mert az egyik keze felkötve, sebesült, átlőtték, most port törölget.
Látom, megfoghatatlan árnyat nem kerget, csak keresi... ha, lényeget.
Még itt-ott porszem gurul, közeli robbanások zaja behallatszik,
Szerettem otthon a padláson a széna illatát, itt nem érződik.
Állkapcsom nem fáj a sok fölösleges beszédtől,
A kadéttal, csak hallgatunk és nézünk egyvégből…
Az jutott eszembe, ha reggel ébresztenél... édes volt álom.
Ha az ébresztéskor, a csókod lenne lecsorgó méz a számon,
Lehet, hogy boldogságban, nem is kéne uralkodni a vágyon?
Itt az első vonalban nem a duma a lényeg, golyót kapsz, ha, lényed nem félted,
Otthon mindig értelmét kerestem mindennek a világban, ott az volt a léted…
Itt a jövő pillanat, lehet, hogy magával hozza a halált, ettől kell félned.
Még ez a két óra pihenő sem biztos, mert aknák jönnek,
Ha, telibe talál, akkor volt-nincs az életednek lőttek!
Ez olyan gyorsan játszódik le, hogy ember észre sem veszi, hogy meghalt,
Nincs idő imára és ez a pici pillanat is, veled együtt halt!
Érezd kedvesem otthon, hogy ott vagyok veled és itt lenni igen fáj,
A szerelmem irántad nem múlik, de itt nincsen piros pipacsos táj…
Kopott álmaim szőnyegét próbálom hóra kitenni,
Kutatgatok magamban, hogy mit nem kéne elfeledni…
Mutat-e utat a sors, hogy ezt itt, hogy lehet túlélni?
Odakint már mindent elborít a sűrű ködpára,
Aki innen kimegy, jobb lesz ha, köpenyt vesz magára…
Odakint a havon, biz' véresen csillog a hideg,
Ember, pár lépés után összefagyva, épp’ csak piheg.
Eszembe jut, mennyire szeretném még én otthon a tanyavekkert hallani,
Mikor reggel, a ganén a kakas, torkaszakadtából kezd kukorítani!
Dühöngő vihar csak rombol a lelkem tengerében,
Nagyon idegesen fekszek, frontnak szűk bunkerében.
Dühöngő hóvihar dúl és langymeleg a bunkerben…
Vecsés, 2017. február 24. – Kustra Ferenc
Idefelé, a homokunkkal támasztottuk az ablakot,
Közben beszélgettünk, hogy ki és mit akarna, milyen harcot?
Érdekes, azt senki nem vetette föl, ezt, ki éli túl,
Semmit nem látva, csak néztük a tájat, nagyon botorul.
Mindannyiunkban zakatolt a gyors élet-vonata
Ahogy jött a hideg, lassan csökkent vágyunk halmaza?
Lassan gyanús is lett, hogy ez a hideg kezd lét-taroló lenni,
Ahogy csak zakatoltunk, táj igyekezett jeges-havas lenni.
A vonaton utazik a létem, vele van társként a vágy?
A kéj mámora? Megmondták, ez lesz az első, ami elhágy?
Az álmok mesés útjait múltamban is követtem,
Reggel meg az állomások homályában ébredtem.
Az életünk vonata, ideért a pályaudvarra,
Ez most a miénk, a hóba-jégbe ásott lövészárka?
Mi nem is kértük, de a vonat idehozott,
Bár sok volt köztünk, aki végig okoskodott.
Van itt süvöltős füttyszó, éppen a fejünk felett,
Mikor a muszka gránát erre száll a Don felett.
Ha az élet vonatát nézzük, van, kinek ez megálló,
De van, kinek végállomás, ez az ember-húsdaráló.
Erről a vonatról leszállni? Nos, azt egyáltalán nem lehet,
Csak ha, telibe robban egy bomba, véglegesen akkor lehet.
Örök fogoly vagy a vonatodban, ne keress más elméletet.
A Don-kanyarban, bizony igen hamar kisiklik az élet,
Halál jő, fölmondja, véget is ér a rövid bérelt-élet?
A család otthon, lehet, nem tudja meg katona mivé lett?
Már esteledik... Már a naplemente mázolja a tájat át,
Bebíborozza a jeges-fagyott hómezőt, így adja báját.
Én érzem, sőt tudom, a múltból vagyunk itt,
És lehet, hogy itt fagyok meg? a mindenit.
Tyiu? Tyiu? Tyiu...bumm, bumm, bumm, lövések zaja hallik,
Oroszok esténként is lőnek? érezzük is, itt lakik.
Bumm! Egy akna előttem harminc méterrel levágott,
Most mondhatom a hálaimát, nem erre kóválygott.
Nincsenek felhők az égen, már a Hold is feljön, ő lesz az úr!
Átfesti a hó-jégmezőt, hideg ezüsttel, vakít cudarul.
Múltból jöttem és még élek... A többit vajh' hogy mérik, fukarul?
Ez akkor egy állomás, pályaudvar, vagy végállomás?
Vaskerék, vas sínen hangokat ad, ez végső csikorgás?
Míg jöttünk nem láttunk semmit, táj maga volt a vágtatás.
.
(10 szavas)
Kinézve az ablakon, fények elmosódtak,
Igaz is! Minek látni katonának?
(HIAQ)
Volt útnak oly? része,
Ahol fény elbujt, nem nézett!
Sötét is vaksi volt.
(apeva)
Hol
Lehet
Már az a
Pályaudvar?
Minek szállunk le?
Szólt az őrmester, készüljünk, nemsokára: kell leszállni,
Aztán majd folytatjuk? tíz kilométert mély hóban mászni!
De még robog a vonat, csattognak a kerekek,
És bizony kezdenek már sorban félni a lelkek.
Lassan meg is érkeztünk, de még semmit nem látni az élet-pályaudvarokon,
Kinek csattog a szemaforja, az átváltozik-e, örök pirosra átállón?
Vecsés, 2016. július 22. ? Kustra Ferenc
Közben beszélgettünk, hogy ki és mit akarna, milyen harcot?
Érdekes, azt senki nem vetette föl, ezt, ki éli túl,
Semmit nem látva, csak néztük a tájat, nagyon botorul.
Mindannyiunkban zakatolt a gyors élet-vonata
Ahogy jött a hideg, lassan csökkent vágyunk halmaza?
Lassan gyanús is lett, hogy ez a hideg kezd lét-taroló lenni,
Ahogy csak zakatoltunk, táj igyekezett jeges-havas lenni.
A vonaton utazik a létem, vele van társként a vágy?
A kéj mámora? Megmondták, ez lesz az első, ami elhágy?
Az álmok mesés útjait múltamban is követtem,
Reggel meg az állomások homályában ébredtem.
Az életünk vonata, ideért a pályaudvarra,
Ez most a miénk, a hóba-jégbe ásott lövészárka?
Mi nem is kértük, de a vonat idehozott,
Bár sok volt köztünk, aki végig okoskodott.
Van itt süvöltős füttyszó, éppen a fejünk felett,
Mikor a muszka gránát erre száll a Don felett.
Ha az élet vonatát nézzük, van, kinek ez megálló,
De van, kinek végállomás, ez az ember-húsdaráló.
Erről a vonatról leszállni? Nos, azt egyáltalán nem lehet,
Csak ha, telibe robban egy bomba, véglegesen akkor lehet.
Örök fogoly vagy a vonatodban, ne keress más elméletet.
A Don-kanyarban, bizony igen hamar kisiklik az élet,
Halál jő, fölmondja, véget is ér a rövid bérelt-élet?
A család otthon, lehet, nem tudja meg katona mivé lett?
Már esteledik... Már a naplemente mázolja a tájat át,
Bebíborozza a jeges-fagyott hómezőt, így adja báját.
Én érzem, sőt tudom, a múltból vagyunk itt,
És lehet, hogy itt fagyok meg? a mindenit.
Tyiu? Tyiu? Tyiu...bumm, bumm, bumm, lövések zaja hallik,
Oroszok esténként is lőnek? érezzük is, itt lakik.
Bumm! Egy akna előttem harminc méterrel levágott,
Most mondhatom a hálaimát, nem erre kóválygott.
Nincsenek felhők az égen, már a Hold is feljön, ő lesz az úr!
Átfesti a hó-jégmezőt, hideg ezüsttel, vakít cudarul.
Múltból jöttem és még élek... A többit vajh' hogy mérik, fukarul?
Ez akkor egy állomás, pályaudvar, vagy végállomás?
Vaskerék, vas sínen hangokat ad, ez végső csikorgás?
Míg jöttünk nem láttunk semmit, táj maga volt a vágtatás.
.
(10 szavas)
Kinézve az ablakon, fények elmosódtak,
Igaz is! Minek látni katonának?
(HIAQ)
Volt útnak oly? része,
Ahol fény elbujt, nem nézett!
Sötét is vaksi volt.
(apeva)
Hol
Lehet
Már az a
Pályaudvar?
Minek szállunk le?
Szólt az őrmester, készüljünk, nemsokára: kell leszállni,
Aztán majd folytatjuk? tíz kilométert mély hóban mászni!
De még robog a vonat, csattognak a kerekek,
És bizony kezdenek már sorban félni a lelkek.
Lassan meg is érkeztünk, de még semmit nem látni az élet-pályaudvarokon,
Kinek csattog a szemaforja, az átváltozik-e, örök pirosra átállón?
Vecsés, 2016. július 22. ? Kustra Ferenc
SAS behívót kaptam
Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem?
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.
Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!
Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya
Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!
Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen?
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!
Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...
Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!
Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség?
Felhős az ég, de a felhők felett, tán? tiszta az ég?
Örök kérdés a levegőben? Leszünk-e holnap még?
Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.
Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett?
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban? szép hajnalkoszorúként viselhette.
Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?
Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad?
A múlt itt is csendes,
De lövések, oly? zajosak!
Micsoda vészhelyzet!
Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!
Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés?
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.
Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.
A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő?
Vecsés, 2016. január 4. ? Kustra Ferenc - emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!
Én SAS behívót kaptam és gyorsan idekerültem?
Sokan vagyunk itt, itt látom, nem csak egyedül jöttem!
Itt a hómező olyan, mint a zöldellő, buja dzsungel,
Haladni benne nehéz, elveszni lehet, végérvénnyel.
Minket is itt, mint nyári fenyvesben terjedő tűzvész riogat,
De itt a tűz, ágyútűz, ha eltalál, bizton kilő több fogat.
Nem nagy hideg várt itt minket ősszel, amikor még nem fáztunk,
Az óta tudjuk, e hely életünkben a csonka vágányunk.
Itt a mínusz negyvenben csak, jobb híján makogunk és fázunk!
Olyanok vagyunk, mint vándor, aki nekivágott a végtelennek,
És itt nem talált mást csak, jégcsapokat, amelyek éghetetlenek.
Minden percben, minden nappal, belezuhanunk egy másik életbe,
De ott is bomba vár, így folyvást takarózunk a vak félelembe.
Itt a bánatunkat nem segíti ki az ész bontókalapácsa,
Defektes a mozdonykerék, itt ez, az életünk csonka vágánya
Én, jelen vagyok!
Fáradt, én vagyok!
Mellettem állok!
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De majd ha, ránk támad az orosz, ők lesznek itt a megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
A közös vakvágányt már bontják, mozdony is itt marad és múl!
Itten parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy tudok jobbat, nem tetszik és legyen más!
A fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Aki nem volt ott, az ne is ítélkezzen,
Otthon a nagy fotelban csak képzelegjen?
Nekünk ott minden mindegy-hideg volt,
Mert a harcunk a túlélésért folyt!
Egy frontkatona, hogyan álljon helyt, morálisan és mentálisan?
Bármit tesz, parancsra vagy a nélkül, élete a tét reálisan...
Háború, nem enged, fogva tart engesztelhetetlenül!
Te ott vagy és próbálsz túlélni, küzdesz reménytelenül!
De lőnek rád és parancsokat kapsz, fékezhetetlenül!
Itt lent a ködben az úr, a homály-reménytelenség?
Felhős az ég, de a felhők felett, tán? tiszta az ég?
Örök kérdés a levegőben? Leszünk-e holnap még?
Lélekbe maró mindenség, fájó gyalázat-szenvedély
Itt a fakó élet, és mindenestől hazug meredély...
Mohón felőrli a lelket, ráadásul, nagyon kevély.
Ma reggel a lövészárokban, pír besávozta a napfelkeltet,
A végtelen hómező felszíne ritkás köd-párától remegett?
Néztük is az árokból, hogy - mint, oly' finom tülltakaró - kicsit fedte.
Hómező és mi az árokban? szép hajnalkoszorúként viselhette.
Hová visz a sínpár, milyen messzire vezet el az út,
Ahová megyünk jég és fagy lesz? Lesz élő hó-alagút?
Zakatol velünk az életvonat, elviszi életünk,
Ablak nincs de, kinézzük, kicsit azért reménykedhetünk?
Elhagyott sínpárok
Végén, dőlő az állomás,
Menedéket nem ad?
A múlt itt is csendes,
De lövések, oly? zajosak!
Micsoda vészhelyzet!
Vagyok! Magam vagyok!
Élek, de kérdés, hogy meddig?
Lehet, meg se tudják!
Itt múltba révedni?
Miközben akna száll erre?
Betalál, gyors halál!
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés,
Föl sem fogja ember, olyan gyorsan elcsattan a lövés?
Szemtől szemben állunk a halállal, gyűlölt méregetés.
Ha, ezt nem élem túl, a történelem halottja leszek,
Fa sírkeresztek alatt semmi nincs, ott ne keressetek!
Otthon emlékezzetek, szeretetteljesek legyetek.
A szétcsúszott sínpár,
Már csak doni csonka vágány.
Már bizony, meghalt ő?
Vecsés, 2016. január 4. ? Kustra Ferenc - emlékezés a hős őseinkre. A fivérre, apákra, nagypapákra! Aki a fronton életben maradt az hős! Aki meghalt, ő meg a mi hősi halottunk!
Történet HIAQ -ban és az epilógus 10 szavasokban?
Oleg és Tamara,
Elszakadtak többiektől.
Hódara, arcukban?
*
Esteledett. Sötét,
De a dara is sűrű volt?
Nem tudták az irányt.
*
Társukat meglőtték,
Többiek meg elszaladtak.
Iván, vajh? él-e még?
*
A látásviszonyok
Egyre pocsékabbak lettek.
Merre van az irány?
*
A sík mezőn, mindent
Elnyelt a hófehér homály!
Az apró hópihék.
*
A szél kerengve fújt
Ismeretlen hangot hozott!
Mintha beszéd lenne.
*
Egy kőrakás épp ott
Volt, gyorsan mellé feküdtek.
Szélárnyék is hideg.
*
Lánynak a csizmája
És a szoknyája is nedves.
Kezdi hideg rázni.
*
Puskát elvesztette.
Olegnek volt, de egy töltény.
Csizmatalpa lyukas.
*
Két napja, nem ettek.
Lány, már ájulásba aludt.
Oleg keltegette!
*
Gondolta, most jó az
Alkalom, hogy némethez áll.
Sztálingrád már úgy sincs?
*
Egy tölténye volt, de
Tanút nem akart hagyni. Lőtt!
Lány vizes hátába?
*****
Sors teljesen kiszámíthatatlan,
Jövő teljességgel láthatatlan.
Sorfordulat bármikor lehet! Váratlan.
*
Tamara élt, vérzett, magához tért,
Kúszott! Suttogva kiabált! Segítséget kért.
*
Kétszáz méterre volt egy falu,
Lány tudta. Kúszott! Ismerős kolhozfalu.
*
Ott lakott a barátnője. Szélső házban.
Odaért! Kutyák ugattak udvarban.
*
Oleg fáradt volt, éhes, hallucinált.
Szembetalálkozott policájokkal, mint egy illuminált.
*
Földije felismerte! Felkiáltott, hogy partizán!
Géppisztollyal megsorozta! Ő volt? pajtikám?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc
Vaszil Bikov: ?Ki tudja, visszatérsz-e? c. regénye ihletésével írtam.
Oleg és Tamara,
Elszakadtak többiektől.
Hódara, arcukban?
*
Esteledett. Sötét,
De a dara is sűrű volt?
Nem tudták az irányt.
*
Társukat meglőtték,
Többiek meg elszaladtak.
Iván, vajh? él-e még?
*
A látásviszonyok
Egyre pocsékabbak lettek.
Merre van az irány?
*
A sík mezőn, mindent
Elnyelt a hófehér homály!
Az apró hópihék.
*
A szél kerengve fújt
Ismeretlen hangot hozott!
Mintha beszéd lenne.
*
Egy kőrakás épp ott
Volt, gyorsan mellé feküdtek.
Szélárnyék is hideg.
*
Lánynak a csizmája
És a szoknyája is nedves.
Kezdi hideg rázni.
*
Puskát elvesztette.
Olegnek volt, de egy töltény.
Csizmatalpa lyukas.
*
Két napja, nem ettek.
Lány, már ájulásba aludt.
Oleg keltegette!
*
Gondolta, most jó az
Alkalom, hogy némethez áll.
Sztálingrád már úgy sincs?
*
Egy tölténye volt, de
Tanút nem akart hagyni. Lőtt!
Lány vizes hátába?
*****
Sors teljesen kiszámíthatatlan,
Jövő teljességgel láthatatlan.
Sorfordulat bármikor lehet! Váratlan.
*
Tamara élt, vérzett, magához tért,
Kúszott! Suttogva kiabált! Segítséget kért.
*
Kétszáz méterre volt egy falu,
Lány tudta. Kúszott! Ismerős kolhozfalu.
*
Ott lakott a barátnője. Szélső házban.
Odaért! Kutyák ugattak udvarban.
*
Oleg fáradt volt, éhes, hallucinált.
Szembetalálkozott policájokkal, mint egy illuminált.
*
Földije felismerte! Felkiáltott, hogy partizán!
Géppisztollyal megsorozta! Ő volt? pajtikám?
Vecsés, 2015. július 18. ? Kustra Ferenc
Vaszil Bikov: ?Ki tudja, visszatérsz-e? c. regénye ihletésével írtam.
