Fönt, kék ég alatt
Száll boldogság madara?
Vajon, milyen kék?
*
Élet karmája
Csillagokban van rejtve.
Kódolt üzenet?
*
Öregen, élet
Peremén állva várunk.
Idő, nem áll meg.
*
Lesz kit lelőknek
Aztán, hosszan bukdácsol…
Mennyországban van.
*
Van, ki már unja
Ácsorgást, előre lép…
Mennyek, fogadja?
*

Az elveszett lélek gyásza megmarad,
A megmaradt lélek, életbe ragad.
*
Remény hídján, átmennék Veled!
Csak remény van! Szeretem a melled.
*
Reményem hajóhídján várakozás zászlaja lobog.
Nézem, mi lesz? Remény, elkocog...
*
Teremtesz és kitörölsz, Te gazember!
Reményem, immár nem vagy ember!
*
Holdfény, felhők között bujdokol,
Szomorú, sötét pillanat lesz a vég.
*

Az élethajóm
Fölfogja gyenge szellőt!
Mire sem elég…
*

Csillagfényben látni, az ezüst holdfényt,
Halál közel... nem lesz dicsfényt…
*

Vecsés, 2018. augusztus 28. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjúban és tízszavasokban.

Hajóm görög vitorlás –
Hét-világi utazás.

Kedvenc fám az olajfa –
Ezer-éves iskola.

Éjszakáim szeretője
Tüzem alatt gyengéd rőzse.

Fiatal az istenem,
Enyhén lángol szívemen.

És hogyha halok, ébredek,
Mert hívnak égi seregek.

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Fázós, vacogó fények gyűlnek a periférián.
Bíborfénysugarán a hosszú, végtelen vándorkaraván
megállt.
Fárasztó útjainkat arany fényű Nap koszorúzta,
Völgyeken, dombokon átfestette szivárványra.

Hívogató, reményt sugalló Európa felé,
Hosszú utak nyíltak szekereink elé.
Ősanyánk gyenge karján az idő megállt,
Álomba ringatón könnyű volt a halál.

Vacogó, vakító hószínű, bíbor hajnalokon
Didergő múltunkon ábrándozom.
Sűrű fellegek könnyein ázott a szekér,
Hazataláltunk végül, hitet adott ez a remény.

Lezárult életünk egy fejezete,
búcsúzunk e meghitt helytől.
Megcsap új világ lehelete,
más világ vár ettől a perctől.

Megszoktuk, mint óvó fészket
gyenge fiókák apró serege.
Életpercünk már tovább léphet.
Mondják, ezután jön majd neheze.

Búcsút intünk tanárnak, társnak.
Tán még összesodor vélük az élet.
Jó volt itt lenni kis diáknak.
Elballagunk, viszünk magunkkal szépet.