Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem másként legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Így hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önként
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szívem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
Vezessen Hozzád a szabadság!
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Jer, Lili! nézd, langyos szellők
Lengetik a ligetet,
S illatozó híves ernyők
Mérséklik a meleget.

Jer, e szép juharlugosnak
Dőljünk le árnyékára,
S míg a gerlicék búgdosnak,
Vigyázz lantom szavára.

Kedves gyermek! fakadoznak
Kellemeid bimbai,
Pihegnek már s dagadoznak
Melled hattyúhalmai.

Az ifjuság kellemei
Mosolyognak orcádon,
S az életnek örömei
Virítnak zöld pályádon.

Olyan vagy, mint egy szűz rózsa,
Mely még csak tavaszt látott,
Melyet csak harmatgyöngy mosa,
S csak lágy szellőkkel játszott.

Mint egy Zephyr, mely virágos
Ligetek közt lengedez,
Illatokkal él, s balzsamos
Violákon tévedez.

Gyönyörűség és vidámság
Folyja körül ösvényed,
Mert még a szűz ártatlanság
Oltárán ég tömjéned.

De ki ne térj ez ösvényből,
Melyen most rózsát szaggatsz;
Oh, vigyázz, mert az örvényből
Soha ki nem gázolhatsz.

Ha elveszted az erkölcsnek
Intéző fonalait,
Számtalan veszedelmeknek
Leled labyrinthjait.

El ne hagyd őrangyalodat,
Hív, szelíd erkölcsödet;
Nyújtsd néki gyenge karodat,
Hadd vezérljen tégedet.

Csak ő menti meg szemedet
Ezer könnyhullatástól,
Ő menti meg szépségedet
A kora hervadástól.

Ő intézget karjaival
Paphus virulmányain,
S béfedez hív szárnyaival
Az öröm hullámain.

Óh, ezer örvény és hinár
Fogja pályád majd körül!
De ha ésszel s erkölccsel jár,
Hidd el, egybe sem merül.

Ezek légyenek őrei,
Kedves gyermek, szívednek!
Így a hiúság tőrei
Meg soha nem ejthetnek.

Ezek ismértetik veled
A sziréni hangokat;
Ezek mutatják meg neked
A gaz csapodárokat.

Szíved kedves rokonfelét
Néked ezek választják,
S földi éltednek édenét
Karjai közt megadják:

Hol szelíd öröm s vidámság
Lelke fog ápolgatni,
S az aranykori boldogság
Angyala csókolgatni:

Addig is, míg homlokodon
Aranyüstök omladoz,
Akkor is, ha majd arcodon
A rózsaláng hervadoz.

[1797-1799 között]

Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.

Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón` össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!

Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt
Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk
A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt!
Ennyit, nagytudományu atyák, volt gyüjteni képes
S nem többet iparunk! - Noha édes múzsai körben
Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb
Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak
Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény,
Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem
Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni.
Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra
Törni utat s akadályt meggyőzni karunk panaszid már
Nem veszi a tanodába, se Nepos hősei éltét,
Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez
Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót
S mely rosszat tettek, mi csatákba' valának
És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged
Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd.
Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja!
S ti tisztelt figyelők, ti nagytudományu atyáink!
Volt türedelmetökért szívünk mit nektek adózzon,
Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket?
Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét
És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek!
Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze,
Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön!
Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral
A tudományokban jártassá tenni akartál
Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár
Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled!
S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk
Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve
És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben
Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt
Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel!
S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel
Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra
Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan, egy erre,
Másik amárra megyen születése helyére, holottan
Hány örömek várják édes szüleinknek ölében!
Majd amidőn a sors keze minket messzire széleszt
Egymástól, midön itt nem lelt örömökbe förödve
Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép
Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most
Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok
Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával
Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor
Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre,
Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt,
A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén.
S most társim! miután végét már érte a munka,
Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk,
Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel
És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!

Szompolyogva tértem félre; a gyermeket
Mondám, szabad volt akkor még szeretni.
Tekintsd hajad, s lásd ím e kecseket;
Mernéd a felvirúltat most illetni?

Öt kín között élt év orcád neked
Gyengébb redőkkel el kezdé lepetni.
Nem lelt-e Amor érző szíveket,
Kik készek voltak Nínonért gerjedni?

Kilép a parton. Lelke bánatában
Alélva dől el bátyja hív karjában,
S a szép mely lélegzést alig veszen,

Él, él! felpillant! s társaim sorában
Engem keres fel; Nínonná leszen,
S e hév, e szent csók istenné teszen.

1811