A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .

Míg mulatásba merülsz Baiaeban - Cynthia! - melyhez
Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Thesprotus országának partjai mentén,
majd Misenus csúcsán nézed a tengereket:
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalaimtól,
Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
hajtsd kicsi csónakodat átal a Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
hallgasd, fekve a part elhagyatott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, mert hogy nem tiszta a híred,
ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítnak e versek:
féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra se lenne,
nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te-magad vagy, Cynthia, csak te,
minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kiváncsi barátok
kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb, csúf, züllött hely az a Baiae,
mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!



--------------------------------------------------------------------------------

Cynthia festi magát?


Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyereked sem:
hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
Szárazon és vizen át szárnyal a hír sebesen!

1

"A kárhozat örök tüzére!
Ez iszonyú, ez ördögi;
Tegnap mondá a lány az esküt,
S ma csapodáron megszegi.

Inkább hivém, hogy ... eh pokolba
Veled, gyötrő emlékezet!
Mely véremnek minden cseppjét
Kígyófulánkkal mérgezed!

Kiirtva lészen mindenestől
A mult, s további életem
Vad szenvedélyek tengerének
Hullámzajába temetem.

Lerontom a hűség oltárát,
A vestaláng hamvadjon el,
Melyet szívem meleg vérével
Dőrén táplála e kebel.

Egyhez lekötni éltet, üdvet,
Ah balga ábránd, balga hit!
Ezer a lány, ezerrel osztom,
Jövőmnek lepkenapjait."

S mit a kétség setét betűkkel
Jenő szilaj lelkébe írt,
Rohant követni, hogy itt találjon
Égő sebére egy kis írt.

Rejtett zugolynak éjjelében,
Miként rém áll a bűntanya,
Zord réme a szelíd erénynek,
Nemesb érzelmek zátonya.

Az éjtakarta bűntanyának
Maszlagvirági, bor s leány:
Jenőnek ajkán függ a kancsó,
Jenő függ lánynak ajakán.

"Leány, szép Ida! csókod édes
És részegítő s lángmeleg,
S mi csillagtűz az éjszemekben!
Idám, én megszerettelek.

Az üdvre! melynek édenéből
A hűtelenség kilöke,
Te vagy a szépségek szépsége,
Te vagy az isten remeke!

S te itt e barlang zordonában
Lappangva élj, mint éjmadár!
Nem úgy leány, rád kincs halmai
És csillogó palota vár.

Ne add nekem hűséged eskét,
Nem kell az eskü énnekem,
Én minden csókod, ölelésed
Arannyal dúsan fizetem.

Kincsért szerelmet, s így egymásnak
Nem tartozandunk semmivel,
Egy csókot még, egy hosszut, édest
És most ha tetszik, ám jövel!"

2

Szép Ida, kincsek gazdag asszonya,
Szép Ida lakja, tündöklő terem,
S Jenőnél aki volna boldogabb
Nincsen halandó a földkereken.

Ott szívja ő az élet gyönyörét
A legszebb lánynak édes ajkiról,
S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár,
Igy fél-enyelegve fél-epedve szól:

"Szeretsz-e lányka?" 'Nem úgy úrfi, nem,
Mi arra jól tudod nem alkudánk
- Mond a leány pajkos negédesen -
Irántad szűmben nincsen semmi láng.

Én és szeretni - balga gondolat!
Hát olvadozott e szív valaha?
Ne álmodozzál, álmod hasztalan,
Szeretni, hidd, én nem foglak soha!'

"Az ördögökbe - el tehát veled!"
- E gondolat ragadja meg Jenőt, -
De szól szivében a mély szerelem:
Nem, én nem tudnám nélkülözni őt.

És újra nyájas és újra veszteget,
Reá halmozza roppant kincseit,
Talán idő, talán újabb arany,
Márvány-leány, te, mégis, fölhevít!

Szegény fiú! eljártak az idők,
De szép reménye mind hiába van,
A lány mint éjszak szüntlen oly hideg
S az ifju birtok- és vagyontalan.

3

"Bucsúzni jöttem, Ida!
Bucsúzni kedvesem,
Hagyj szép szemedbe még ez
Egyszer tekintenem.

Gyúlaszd még egyszer e szűt
Csókodnak lángival,
Mely nemsokára úgyis
Bánat között kihal.

Kihal s miattad Ida
Fog elhamvadni majd,
Az üldözött nem bírja már
E nagy szerelmi bajt,

Te drága érzéketlen,
Te most is szeretett,
Isten veled örökre,
Idám, isten veled.

Hosszú lesz bujdosásom,
Hosszú és sivatag,
Mig lábaim elvégre
A sírba botlanak."

És szólna még tovább is
A búcsuzó talán;
De hévvel megszakasztja
Bucsúját a leány.

'Nem ifju, menni nem fogsz,
Neked maradni kell,
Igen, te fogsz maradni,
Én, én... én megyek el.

És most a búcsuóra
Végpillantásiban,
Szabad legyen kimondanom,
Mi szűmben rejtve van:

Szerettelek s szeretlek,
Égőn szeretlek én,
Egy Aetna lángol érted
Szivemnek fenekén.

Tudom, szived lángola,
De én a kéjleány,
Mint vágyakodhatnám a
Legtisztább szív után?

Eloltani ohajtám
Emésztő lángodat,
S elzártam oh előled
Érzett világomat.

Im, kincsed, gazdagságod,
Amellyel halmozál,
Fogadd, fogadd oh vissza,
Még érintetlen áll.

S vedd még ez egypár könnyet
Szelíd emlék gyanánt,
Vagy jobb felejtsd örökre
A bűnös kéjleányt.'

S tovább nem szólhat Ida -
Ellágyult érzete,
Éjfél-sötét szemébe
Könyűket szöktete.

4

És mindkettő maradott
S rövid idő után
Oltár előtt az ifju,
Oltár előtt a lány.

S tán mondanom nem is kell
Hogy ifju és leány
Hűséget esküvének
Oltárnak zsámolyán.

S az esküt nem zavarja
A bús emlékezet.
A megtisztult kebelnek
Díja: hű érezet.

Láthattál álmaidban gyakran:
oltár elé veled haladtam,
te asszony voltál, én urad,
míg én ébredve, őrizetlen
órákon szádról gyűjtögettem
a számlálatlan csókokat.

A tiszta öröm hordozója,
mit átéltünk, pár gazdag óra,
tűnő gyönyörként száll tova.
Mit ér az élvezet, ha szádon
a legforróbb csók is csak álom,
s minden öröm a csók maga?

A fő boldogság, melyhez rövid életüdőnkben
Minden szorgalmink, s ügyeink közelíteni vágynak,
Nem csak az elrakatott kincsek tárháziban áll vagy
A fellegbe merűlt Paloták fény szobrai mellett,
Sem pedig a tele tölt csűrökben. Az állhatatlan sors
Mindent átölelő karjával határt szab ezeknek.
Kincsedet a bal idő ellenség által emészti
S büszke faladdal egyűtt kicsikarja dühödve kezedből.
Hasztalanúl vonatod száraz rögeidben ekédet,
Gyakran az alkalmatlan idő kifogyasztja vetésed,
Csűröd apad; szintúgy minden jószágod enyészhet.
Nem csak ezek tesznek boldoggá minket ez élet
Ösvényén egyedűl, sőt élni ezekben unalmas,
Hogy ha egyéb nincs, ami reánk kiderítse világát.
Ami ezeknek díszt, tartósabb kellemet adhat,
Lelkűnknek nyugvást, gyakran jó kedvet, eszünknek
Messze világító fáklyát nyújt, érzeteinket
A dúló álfény bájától védeni tudja,
Az nem földi! - Az Ég szentebb adománya Barátság,
Melynek igaz kötelét sem az inség durva csapása
Meg nem rontja, sem a vad idő, a többféle viszontság.
A Rutulok seregén túl volt már Nísus, azomban
A dühös ellenség mérgének halállal adózott
Euryalus, deli társa, ki őt nem győzte követni.
Hát, úgy mond, mi időn Te halál torkába hanyatlasz,
Éljek-e én? S keserű fájdalma kiűzi helyéből,
Visszarohan, dárdát perdít, s ismételi harcát
Ritka barátjáért, - éltét áldozza fel érte!
Ennyire ment, s mehetett mindíg a tiszta Barátság!
Mely a hű sziveket halhatlan tettre riasztja.
Általa a szomorúk bajokat könnyűlve felejtik,
S ritka remény árad kebeléből kétes ügyökre.
A kietlen bércek lesimúlva virítnak előtte
S minden boldogság örömét csak ez egybe találni.