Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803

Könnycsepp csillan a szememben.
Keserű bánat fészkelt a szívembe.
Ott érzem jól magam a gyászos temetőben.

Az idő múlásával a szívem egyre vérzik
Tudom,hogy a boldog mosolygó emberek,
ezt soha meg nem értik.
A bánatom elfojtanám,
a feledés felé futok.
De bármerre szaladok,
magammal viszem a szomorú bánatom..

Rohanok menekülök,
de csak egy helyben járok.
Szeretet boldogság rád vajon mikor találok?
Amikor rám talál,
a széllel-viharral nevetek.
De az ég tisztulásával érted,
már semmit sem tehetek.

Szeretlek kisfiam,
halálod után is tiszta szívemből.
Nem lehet téged ki tépni soha,
a bánatos szívemből...!

Hosszúpályi füves tanya udvarán
egy szép vastag nyárfa.
Az árnyad sokat borult nyáron,
a drága jó apámra.
Sok-sok szép álmokat
álmodhatott az apám alattad.

Kint pihen már szegény
a virágos gyászos temetőbe.
A sírját,fejfáját belepi a moha.
A száraz falevél a sírját úgy melegíti,
mint a meleg dunna.

Imbolyog felém az éjben néma árnyuk.
Mint büszke árbóc foszlott rongyai
Viharvert hullámok torló vizén:
Fakó arcuk felbukkan a sötétben,
Majd halványulva ismét elmerül.

Imbolyog jő a gyászos szent csapat.
Véres sebajkat ennek melle hord.
Amannak homloka. Sápadt arcukon
Mosott szivárgó könnyük mély barázdát,
Ziláltan lengnek csapzott fürtjeik -
Így jön felém a bánatos csoport.

Miért jöttök így, széjjelzilált sorokban?
Hisz egy végzet viharján elsodort
Nép vagytok - és komor, szent gyászotok
Egy fájdalomnak terhes lobogója!
Egyetlen átkos, ősi sorsharag
Formálta egykor földi létetek,
Hogy áldozatként kellett halnotok . . .

Halálmezőnek csüggedt bujdosói,
Kik éj ködében tépelődve jártok,
Bomlott sorokban baljós néma árnyként
Hordozva földi dúlt formátokat:
Ó jöjjetek közel . . . had lássalak!
Elég, elég. . . csak így. . . csak ennyire. . .
Mert jaj, talán még őrületbe ejt
Közelségtek lenyűgöző varázsa . . .

Te tűnsz fel ott golyóktól átlőtt mellel
Ó dermedtarcú trágikum-király. . .
Emitt te bukkansz fel hirtelen
Költő vezér elázott véres arccal. . .
Vad-kan hasított izmos melleden
Az alvadt vér nehéz, kuszált csomókban
Sötéten és ijesztőn csüng alá. . .
S amott keresve enyhítő magányt
Mily tébolyultan lángol föl szemed,
Mint fáklya-tűz, melyet titkos vihar
Magába fojt, majd szítva fellövel,
Hogy izzó fénye szinte elvakít:
Te jársz bolyongva költő-óriás!
A hajdanán oly tisztes arcredők
Mily torz-írása lettek dúlt szívednek,
Mit láthatatlan gondok bús raja
Lassan megőrölt. Lankadt két kezed
Szorítja még a bottá nyűtt vonót -
Most itt bolyongsz fájón és keserűn,
Áhítva szebb jövőnek álmait,
Mik szívedig nem jutnak el soha. . .
S mögötte, jaj, ki jársz orosz pikának
Szívedbe tört tompúlt-rozsdás hegyével
És csontjaidra sűlt torzult tagokkal,
S nagy fénytelen, mésztől perszelt szemekkel?! . . .
S irtózatos! Mint tátong szörnyű sebhely
Ott végzetterhes, büszke, elborúlt,
Komor fényű, mély árnyú homlokon
Hirdetve honfibúnak tébolyát!
S miként követnék gondok rémei:
Hogy fellobog kisértetes világgal
A vak távolba szegzett dúlt tekintet! . . .

Mi búsabb? Látni itt ez arcokat?
Vagy látni túl az árnyalakokat,
Kik sűrű rajban, mint gyászuszály,
Rejtelmesen a holt csapat nyomában,
Fátyol-takarta arccal szállanak:
A meg nem vívott harcok diadalma -
Az érett korban megdőlt tetterő -
Egy nemzet sorsát oldó bölcsesség -
Jövőbe látó szent prófétaság . . .
Vagy legbúsabb, hogy a jövő ködéből
Kivillan itt-ott egy-egy véres arc
- A végzet árnya ül a homlokon -
Hogy egykoron, ha sors-órája üt,
Csapzott fürttel, némán, boldogtalan
Vegyüljön el a holt csoportban itt,
Mint nemzet-létért újabb áldozat!? . . .

Az éjszakának ködlő sűrűjében
Lebeg, lebeg, a téboly angyala.
Arcomba csap az éj metsző fuvalmán
Az ős-végzet fagyos lehellete.
Mély kábulatban hullok le a földre.
Rajzik körül a gyászos szent csapat,
S hiába várom -: hosszú bús sora
Nem ér véget, nem ér, nem ér soha . . .

Gyász pecsétje kedvesemnek!
Fejtsd ki végre, mit hozál?
Mit jelentesz bús fejemnek?
Élet-é ez, vagy halál?
Óh egek,
Rettegek!

Rettegek - tán rózsaszálát
Gyötri nagy szívbéli kín -
Tán keservét - tán halálát
Jegyzi e halotti szín -
Tán ma már
Sírba vár.

Sírba vár! vagy mást szeretvén,
Szíviből engem kivét,
S engem így halálra vetvén,
Azt jelenti e pecsét.
Helyes ok,
Meghalok.

Meg - de míg a sírba szállok,
Nyílj meg, óh gyászos levél!
Tán csak egy szót is találok,
Melyre szívem még megél.
Tán halált
Nem kiált...

Nem kiált! Ah, megkövetlek,
Szép levél. Csal a pecsét.
Már ez egy szó is: szeretlek!
Visszaadja a becsét.
Már ez, óh,
Égi szó!

Drága szó ez, szép levelke!
Már ezért csókollak ám:
Mert tevéled Lilla lelke
Új napot deríte rám,
Szép levél!
Szívem él.

[Szívem él! örökre mondok
Bánatimnak adiőt,
Jer, Juliskám, félre gondok,
Kedvel engem, én is őt.
Már enyim
Szép Julim!]