Nem hallgatsz rám, hiába kérlek,
úgy bánt, hogy nem hiszel nekem!
Miért akarnék rosszat néked,
hiszen te vagy a mindenem!

Közel vagy. Mégis oly távol,
mintha nem lennél itt velem,
nem szólsz, csak riadtan nézel,
akár egy furcsa idegen.

Szeretlek. Tudod, hogy így van!
Nem bántalak, csak védelek!
Nem bírnám ki, ha összetörnék
törékeny, gyönge szívedet.

Olyan vagy, akár a nádszál,
mely a viharban megremeg,
reszketve erős szelétől,
úgy féltelek, hogy tönkre tesz!

Ne engedd! Annyira szép vagy!
Annyi sok minden vár reád!
Lehetsz még boldogabb mással,
kinek csak te vagy, senki más.

Légy erős. Temesd a múltat!
Segítek majd, míg talpra állsz,
hisz tudod: tiéd a szívem
mélyében minden dobbanás!

Ülök a gangon, az alkonyba meredek,
Az élet nagy lejtő, negatív, meredek.
Előttem pléh bögre, benne egy deci bor,
Kortyolok, de hangulatom bús és komor.

A régmúlt időkön gondolkodom bőszen,
Erőlködve látom, jóban is volt részem…
Az életemben nem volt sok a jó, sajnos,
Kinek sok volt, könnyen mondja azt, hogy bájos.

Ülök a gangon a sötétbe meredek,
Gondolatban múltam nyomába eredek.
Előttem pléh bögre, már nincsen benne bor,
Fogyóban az élet, lelkem tovább komor.

Vecsés, 2004. május 31. – Kustra Ferenc József

Este van;
Leszáll a csendes éj,
Sötétség vajh’ mit regél?
*
Este van;
Lassan vége a napnak,
Retesz háznak, ólaknak.
*
Este van;
Uralkodik a sötétség,
Jöjjön elő a merészség.
*
Este van;
Nem kevesen tévéznek,
Mások végre pihennek.
*
Este van;
Sötétben indult a gonosz,
A bűnös oszt és szoroz.
*
Este van;
Az állatok elülnek,
Mind elcsendesednek.
*
Este van;
Már nem volna remény,
De előjön a holdfény.

Este van;
Megint eltelt egy nap,
Holnap is virrad nap.

Budapest, 1997. április 26. – Kustra Ferenc József

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Az én kincseim különös kincsek,
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.

Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.

Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.

Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.

Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.

Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.

Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.

Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.