Idő 
Értékelés 
Értékelés Fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
(anaforás, 3 soros-zártükrös leoninusban, négyszeres belsőrímes, önrímes - csokor)
El kéne -végre- intézni valamit, hogy kinőhessük a háború szűkít…
El kéne -végre- intézni, hogy háború vége legyen… kinek jó, hogy szűkít…
El kéne -végre- intézni valamit, hogy kinőhessük a háború szűkít…
Itthon kén’ maradni megrohamozni az éjszakát, csókolgatni asszonykám…
Itthon kén’ maradni, nem a más háborúban meghalni, simizni asszonykám…
Itthon kén’ maradni megrohamozni az éjszakát, csókolgatni asszonykám…
Frontkatonák tömegébe, halálom egy mesterlövésznek kezébe?
Frontkatonák tömegébe, álmodozni ebbe a jó eszményképbe…
Frontkatonák tömegébe, halálom egy mesterlövésznek kezébe.
Várni nagyon az apai szóra? De ő már nem támad föl soha, holnap virradóra!
Várni nagyon az apai szóra? Gyerekként ő már elmondta, mi az élet valója…
Várni nagyon az apai szóra? De ő már nem támad föl soha, holnap virradóra.
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek, mind? Ők intézték el, ők menjenek,
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek? Nagyfőnökök ott legénykedjenek…
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek, mind? Ők intézték el, ők menjenek.
Nem vagyok szamuráj, hogy elkapjam a nyílvesszőt… netán aknát, a most olyan kelendőt,
Nem vagyok szamuráj, kardot sem adnak ott elegendőt… arcomra borítsak keszkenőt…
Nem vagyok szamuráj, hogy elkapjam a nyílvesszőt… netán aknát, a most olyan kelendőt.
Térdig sár van, akkor hogyan fussak ellen elől, félnék elmenni parancsnok mellől…
Térdig sár van, a mamuszom még beleragadna… egy tüske még a talpamba állna…
Térdig sár van, akkor hogyan fussak ellen elől, félnék elmenni parancsnok mellől…
Most már év vége van, jövőre még mi lesz? Ha elbutulok, akkor már eszem sem lesz,
Most már év vége van, nem érzem harc vége szagát… inkább gyártják tovább a sok hullát…
Most már év vége van, jövőre még mi lesz? Ha elbutulok, akkor már eszem sem lesz.
Májusban az öreg-korba lépek… de ezektől kitelik, hogy jó leszek veszteségnek,
Májusban az öreg-korba lépek… ezek ölni akarnak! Ezt nevezik emberségnek…
Májusban az öreg-korba lépek… de ezektől kitelik, hogy jó leszek veszteségnek.
Apám-anyám -nekem- régen meghaltak, a nagyszüleim még régebben kihaltak…
Atomháborúról nem szóltak és meghaltak, erről nagyszüleim nem is tudtak…
Apám-anyám -nekem- régen meghaltak, a nagyszüleim még régebben kihaltak…
Már megírtam, modern ember elveszejti magát! Ezen úton haladunk… ’a hétszázát’,
Már megírtam, használd írásjeleket! Ne támadgasd a magyar kultúra veszejtőket…
Már megírtam, modern ember elveszejti magát! Ezen úton haladunk… ’a hétszázát’.
Vecsés, 2022. december 29 – Kustra Ferenc József– íródott a világ, az emberiség jelen történelmi helyzetéről.
(anaforás, 3 soros-zártükrös leoninusban, négyszeres belsőrímes, önrímes - csokor)
El kéne -végre- intézni valamit, hogy kinőhessük a háború szűkít…
El kéne -végre- intézni, hogy háború vége legyen… kinek jó, hogy szűkít…
El kéne -végre- intézni valamit, hogy kinőhessük a háború szűkít…
Itthon kén’ maradni megrohamozni az éjszakát, csókolgatni asszonykám…
Itthon kén’ maradni, nem a más háborúban meghalni, simizni asszonykám…
Itthon kén’ maradni megrohamozni az éjszakát, csókolgatni asszonykám…
Frontkatonák tömegébe, halálom egy mesterlövésznek kezébe?
Frontkatonák tömegébe, álmodozni ebbe a jó eszményképbe…
Frontkatonák tömegébe, halálom egy mesterlövésznek kezébe.
Várni nagyon az apai szóra? De ő már nem támad föl soha, holnap virradóra!
Várni nagyon az apai szóra? Gyerekként ő már elmondta, mi az élet valója…
Várni nagyon az apai szóra? De ő már nem támad föl soha, holnap virradóra.
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek, mind? Ők intézték el, ők menjenek,
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek? Nagyfőnökök ott legénykedjenek…
Melyik társasalom várja, hogy a frontra menjek, mind? Ők intézték el, ők menjenek.
Nem vagyok szamuráj, hogy elkapjam a nyílvesszőt… netán aknát, a most olyan kelendőt,
Nem vagyok szamuráj, kardot sem adnak ott elegendőt… arcomra borítsak keszkenőt…
Nem vagyok szamuráj, hogy elkapjam a nyílvesszőt… netán aknát, a most olyan kelendőt.
Térdig sár van, akkor hogyan fussak ellen elől, félnék elmenni parancsnok mellől…
Térdig sár van, a mamuszom még beleragadna… egy tüske még a talpamba állna…
Térdig sár van, akkor hogyan fussak ellen elől, félnék elmenni parancsnok mellől…
Most már év vége van, jövőre még mi lesz? Ha elbutulok, akkor már eszem sem lesz,
Most már év vége van, nem érzem harc vége szagát… inkább gyártják tovább a sok hullát…
Most már év vége van, jövőre még mi lesz? Ha elbutulok, akkor már eszem sem lesz.
Májusban az öreg-korba lépek… de ezektől kitelik, hogy jó leszek veszteségnek,
Májusban az öreg-korba lépek… ezek ölni akarnak! Ezt nevezik emberségnek…
Májusban az öreg-korba lépek… de ezektől kitelik, hogy jó leszek veszteségnek.
Apám-anyám -nekem- régen meghaltak, a nagyszüleim még régebben kihaltak…
Atomháborúról nem szóltak és meghaltak, erről nagyszüleim nem is tudtak…
Apám-anyám -nekem- régen meghaltak, a nagyszüleim még régebben kihaltak…
Már megírtam, modern ember elveszejti magát! Ezen úton haladunk… ’a hétszázát’,
Már megírtam, használd írásjeleket! Ne támadgasd a magyar kultúra veszejtőket…
Már megírtam, modern ember elveszejti magát! Ezen úton haladunk… ’a hétszázát’.
Vecsés, 2022. december 29 – Kustra Ferenc József– íródott a világ, az emberiség jelen történelmi helyzetéről.
Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
(3 soros-zárttükrös duó)
Ahogy észlelem a végre munkába állt napot,
Nyugvópontot ér el a lelkem, ez új állapot…
Ahogy észlelem a végre munkába állt napot.,
A vér szava hív, télnek vége, zöld szín győz, tovább ne enyésszek,
Élettelenséget, ez időtájt’ egyáltalán nem remélek…
A vér szava hív, télnek vége, zöld szín győz, tovább ne enyésszek.
*
(senrjú csokor, félhaiku-láncban)
Napok, illatok,
Tán’ új világban lakok!
Újuló napok…
Elment hóvihar,
Újra a nyári lakok!
Újuló napok…
Elvánszorgott a
Hideg. Más szelek fújnak!
Újuló napok…
Éjszakára, már
Nem kell vastag takaró!
Újuló napok…
Világoszöldek
Jellemző élet-színek!
Újuló napok…
Rózsa illatok,
Meg még orgona is kezd!
Újuló napok…
Vecsés, 2020. december 26. – Kustra Ferenc József – íródott; tavasz-kezdetre alloiostrofikus versformában!
Ahogy észlelem a végre munkába állt napot,
Nyugvópontot ér el a lelkem, ez új állapot…
Ahogy észlelem a végre munkába állt napot.,
A vér szava hív, télnek vége, zöld szín győz, tovább ne enyésszek,
Élettelenséget, ez időtájt’ egyáltalán nem remélek…
A vér szava hív, télnek vége, zöld szín győz, tovább ne enyésszek.
*
(senrjú csokor, félhaiku-láncban)
Napok, illatok,
Tán’ új világban lakok!
Újuló napok…
Elment hóvihar,
Újra a nyári lakok!
Újuló napok…
Elvánszorgott a
Hideg. Más szelek fújnak!
Újuló napok…
Éjszakára, már
Nem kell vastag takaró!
Újuló napok…
Világoszöldek
Jellemző élet-színek!
Újuló napok…
Rózsa illatok,
Meg még orgona is kezd!
Újuló napok…
Vecsés, 2020. december 26. – Kustra Ferenc József – íródott; tavasz-kezdetre alloiostrofikus versformában!
Szép a tavasz, kellemes az idő,
Bízzunk, hogy időben, ez is eljő.
Fák rügyeznek, zöldül a lomb,
Szól bizony, zeng a tavasz gong.
Kel a medve, kialudta magát,
Az ember is újra éli magát.
Száll a holló, hideg tájra,
Gólya repül hazájába.
Szüksége van tavaszi derűre,
Természet lelke ettől lesz üde.
Emberfia feltöltődik,
Lelke örömtől repdesik.
Végre eljött a tavasz,
Üdvözlünk Tavasz! Szevasz!
Budapest, 1997. február 8. – Kustra Ferenc József
Bízzunk, hogy időben, ez is eljő.
Fák rügyeznek, zöldül a lomb,
Szól bizony, zeng a tavasz gong.
Kel a medve, kialudta magát,
Az ember is újra éli magát.
Száll a holló, hideg tájra,
Gólya repül hazájába.
Szüksége van tavaszi derűre,
Természet lelke ettől lesz üde.
Emberfia feltöltődik,
Lelke örömtől repdesik.
Végre eljött a tavasz,
Üdvözlünk Tavasz! Szevasz!
Budapest, 1997. február 8. – Kustra Ferenc József
Ezen, már nem lehet változtatni…
Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.
Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.
Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.
De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!
Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.
Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!
Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.
Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!
A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…
A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...
A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.
A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…
A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.
Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.
Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!
Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József
Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.
Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.
Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.
De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!
Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.
Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!
Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.
Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!
A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…
A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...
A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.
A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…
A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.
Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.
Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!
Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József
