Idő 
Értékelés 
Értékelés Emlékezni, arra sétáltam…
Egyet gondoltam, kettő lett belőle, elindultam, az erdőnkbe vagyok… megérkeztem.
Még egyet gondoltam, meg sem álltam a szálkás öreg padig, öreg, törött, mállik… pechem.
Emlékek padján ültünk Julcsi!
Neked, nem volt kedved beszélni…
Egyedül álmodtam,
Hozzád, csak vonzódtam…
Betegségem érdekel téged?
Csak úgy eltűntél az életemből, lehet, hogy nem is szerettél?
Csak szótlanul leléptél, netán van, mit ellenem elkövettél?
Most nem vagy itt, de emlékezek,
Szerető szíved add, még kérlek…
Tovább is vágyok rád,
Ó, lelked, ha adnád…
Körülmények hidegen hagynak?
Felállok és sétálok egy kör, eme kis tisztáson
Közben csak rád gondolok, szeretve, kicsit sem bántón…
Posványba lett szeretet, Julcsi!
Sárba lett a múltunk taposva.
Szeretnélek akár,
De nem akarod már…
Sártócsába veszett szeretet…
Visszaértem és elméláztam a padot hosszasan nézve,
Ő az élő tanunk, hogy itt, szerettük is egymást… Mivégre!
Vecsés, 2021. december 21. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus trió LIMERIK csokorban és versben…
Egyet gondoltam, kettő lett belőle, elindultam, az erdőnkbe vagyok… megérkeztem.
Még egyet gondoltam, meg sem álltam a szálkás öreg padig, öreg, törött, mállik… pechem.
Emlékek padján ültünk Julcsi!
Neked, nem volt kedved beszélni…
Egyedül álmodtam,
Hozzád, csak vonzódtam…
Betegségem érdekel téged?
Csak úgy eltűntél az életemből, lehet, hogy nem is szerettél?
Csak szótlanul leléptél, netán van, mit ellenem elkövettél?
Most nem vagy itt, de emlékezek,
Szerető szíved add, még kérlek…
Tovább is vágyok rád,
Ó, lelked, ha adnád…
Körülmények hidegen hagynak?
Felállok és sétálok egy kör, eme kis tisztáson
Közben csak rád gondolok, szeretve, kicsit sem bántón…
Posványba lett szeretet, Julcsi!
Sárba lett a múltunk taposva.
Szeretnélek akár,
De nem akarod már…
Sártócsába veszett szeretet…
Visszaértem és elméláztam a padot hosszasan nézve,
Ő az élő tanunk, hogy itt, szerettük is egymást… Mivégre!
Vecsés, 2021. december 21. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus trió LIMERIK csokorban és versben…
Látunk egy közeli háborút és fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
(leoninus)
El kellett volna futni, de önfeledtem… így csak bámulom az eget, ezt nem feledtem.
Nevethetnékem van megest, igazán… ha elkezdene esni a langy eső, igazán.
A vizes fűben sétálgatnék, min elcsúsznék… közben ovis-kori éneket dúdolnék.
Szomszédban dühöng a gazdagok háborúja, bár ez mindig volt az emberiség átka.
Szomszédban dühöng a gazdagok háborúja, ez növeli, ki holtak kis-nagy csapata.
Szomszédban dühöng a gazdagok háborúja, nem kell ölni, minden régiben maradna.
(Triolett csokor)
Menekülni kellett volna már rég…
De most nézek fel, meredten az égre,
S visszagondolok a jóra, a szépre.
Menekülni kellett volna már rég…
Békétlenség tombol, közel a vég –
Mennyi idő van futni még?
Menekülni kellett volna már rég…
De most nézek fel, meredten az égre.
*
(3 soros-zárttükrös)
Hmm… ez akkor talán visszahozni a boldog békeidőket?
Hmm… ez lenyugosztaná a normálatlan bomba-kergetőket?
Hmm… ez visszahozná a totálra bonbázott, elmúlt szeretet?
Lehetne ismét béke és nyugalom…
Felhőtlen évek fénykorába utazom,
Mikor fehér zászló lengett.
Lehetne ismét béke és nyugalom…
Véget érhetne a rémuralom –
Szeretet robbanna bombák helyett.
Lehetne ismét béke és nyugalom…
Felhőtlen évek fénykorába utazom.
*
(senrjon)
Ma már nincs hova futni,
Atombomba bárhol utolér…
Sok nyerészkedő!
Az igazságot hamis
Váltotta föl, szenátor mondta…
Halálban is pénz!
Gyerekek apa nélkül,
Férj nélküli özvegyek… sokak…
Árvagyerekek!
Hallgat a sok halálos
És félrevezetett ügynők mind…
Magas fizetés!
Van a sok okos-gazdag,
Hisz benne, neki baja nem lesz!
Ő is halandó!
Atombombázás fogja
Földi lényeket kipusztítni?
Nagy marha… gazdag!
A tehetős haszonleső, háborúból jót kaszál –
Gondolván, hogy pénzben, rangban örök életet talál…
A halál nem válogat, pénzest is meglátogat.
A tehetős haszonleső, háborúból jót kaszál –
Mit számít sok áldozat,
Életekkel játszogat.
A tehetős haszonleső, háborúból jót kaszál –
Gondolván, hogy pénzben, rangban örök életet talál…
*
(leoninus)
Hinnünk kéne abban nagy merészen, föld nem pusztulna, megmaradhatna egészen!
El lehetne engedni, nem valós kétségeket, visszakapnánk élet-lényeget…
Nemzeni kéne kisgyerekeket, visszakapnánk a létet és földi életet.
Pusztulás útvesztőjéből kell, hogy legyen menekvés –
Egyetlen kiút létezik: hittel társult cselekvés…
Húzzuk be a vészféket!
Pusztulás útvesztőjéből kell, hogy legyen menekvés –
Tegyük félre a kétséget,
Mentsük meg az értéket!
Pusztulás útvesztőjéből kell, hogy legyen menekvés –
Egyetlen kiút létezik: hittel társult cselekvés…
Vecsés, 2023. június 10. – Pápa, 2023. június 29. - Kustra Ferenc József- íródott: a világ, az emberiség jelen történelmi -élő háborús- helyzetéről. Végveszély van! Én írtam az alapokat, a trioletteket: szerző-, és poétatársam Nagyné Vida Renáta.
(leoninus)
El kellett volna futni, de önfeledtem… így csak bámulom az eget, ezt nem feledtem.
Nevethetnékem van megest, igazán… ha elkezdene esni a langy eső, igazán.
A vizes fűben sétálgatnék, min elcsúsznék… közben ovis-kori éneket dúdolnék.
Szomszédban dühöng a gazdagok háborúja, bár ez mindig volt az emberiség átka.
Szomszédban dühöng a gazdagok háborúja, ez növeli, ki holtak kis-nagy csapata.
Szomszédban dühöng a gazdagok háborúja, nem kell ölni, minden régiben maradna.
(Triolett csokor)
Menekülni kellett volna már rég…
De most nézek fel, meredten az égre,
S visszagondolok a jóra, a szépre.
Menekülni kellett volna már rég…
Békétlenség tombol, közel a vég –
Mennyi idő van futni még?
Menekülni kellett volna már rég…
De most nézek fel, meredten az égre.
*
(3 soros-zárttükrös)
Hmm… ez akkor talán visszahozni a boldog békeidőket?
Hmm… ez lenyugosztaná a normálatlan bomba-kergetőket?
Hmm… ez visszahozná a totálra bonbázott, elmúlt szeretet?
Lehetne ismét béke és nyugalom…
Felhőtlen évek fénykorába utazom,
Mikor fehér zászló lengett.
Lehetne ismét béke és nyugalom…
Véget érhetne a rémuralom –
Szeretet robbanna bombák helyett.
Lehetne ismét béke és nyugalom…
Felhőtlen évek fénykorába utazom.
*
(senrjon)
Ma már nincs hova futni,
Atombomba bárhol utolér…
Sok nyerészkedő!
Az igazságot hamis
Váltotta föl, szenátor mondta…
Halálban is pénz!
Gyerekek apa nélkül,
Férj nélküli özvegyek… sokak…
Árvagyerekek!
Hallgat a sok halálos
És félrevezetett ügynők mind…
Magas fizetés!
Van a sok okos-gazdag,
Hisz benne, neki baja nem lesz!
Ő is halandó!
Atombombázás fogja
Földi lényeket kipusztítni?
Nagy marha… gazdag!
A tehetős haszonleső, háborúból jót kaszál –
Gondolván, hogy pénzben, rangban örök életet talál…
A halál nem válogat, pénzest is meglátogat.
A tehetős haszonleső, háborúból jót kaszál –
Mit számít sok áldozat,
Életekkel játszogat.
A tehetős haszonleső, háborúból jót kaszál –
Gondolván, hogy pénzben, rangban örök életet talál…
*
(leoninus)
Hinnünk kéne abban nagy merészen, föld nem pusztulna, megmaradhatna egészen!
El lehetne engedni, nem valós kétségeket, visszakapnánk élet-lényeget…
Nemzeni kéne kisgyerekeket, visszakapnánk a létet és földi életet.
Pusztulás útvesztőjéből kell, hogy legyen menekvés –
Egyetlen kiút létezik: hittel társult cselekvés…
Húzzuk be a vészféket!
Pusztulás útvesztőjéből kell, hogy legyen menekvés –
Tegyük félre a kétséget,
Mentsük meg az értéket!
Pusztulás útvesztőjéből kell, hogy legyen menekvés –
Egyetlen kiút létezik: hittel társult cselekvés…
Vecsés, 2023. június 10. – Pápa, 2023. június 29. - Kustra Ferenc József- íródott: a világ, az emberiség jelen történelmi -élő háborús- helyzetéről. Végveszély van! Én írtam az alapokat, a trioletteket: szerző-, és poétatársam Nagyné Vida Renáta.
Olyan lettem, mint a vén diófa ága,
amelynek pergő gyanta könnye hull,
csupasz törzsére lassan végigfolyva,
mint szempillámon, ha bánat könnye hull.
Ő is siratja néma pusztulását,
ahogy magamban én is fájlalom
az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,
s nem maradt bennem más, csak szánalom.
Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni
olyat, akinek nincs érző szíve,
helyébe kemény, hideg kőlapul csak,
s nem érdekli, hogy másé vérzik e.
Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni
az időt, mely száguld, s üvöltő szele
hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,
s márvány arcomra fagycsókot lehel.
Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,
bár nem adott soha földi kincseket,
csak két csillagot, mely olyan drága nékem,
ha rájuk gondolok, szívem megremeg.
Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,
csak e két csillagot hagyja meg nekem,
had láthassam, hogy felettem ragyognak,
hiszen az övék egész életem.
amelynek pergő gyanta könnye hull,
csupasz törzsére lassan végigfolyva,
mint szempillámon, ha bánat könnye hull.
Ő is siratja néma pusztulását,
ahogy magamban én is fájlalom
az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,
s nem maradt bennem más, csak szánalom.
Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni
olyat, akinek nincs érző szíve,
helyébe kemény, hideg kőlapul csak,
s nem érdekli, hogy másé vérzik e.
Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni
az időt, mely száguld, s üvöltő szele
hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,
s márvány arcomra fagycsókot lehel.
Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,
bár nem adott soha földi kincseket,
csak két csillagot, mely olyan drága nékem,
ha rájuk gondolok, szívem megremeg.
Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,
csak e két csillagot hagyja meg nekem,
had láthassam, hogy felettem ragyognak,
hiszen az övék egész életem.
Furcsa tél van, és jég borít mindent,
jég takarja a cserepet,
átlátszó, fénylő jégtakarót sző
minden kis útra a hideg.
Mennék hozzád, de úgy csúszik minden,
s járható utat nem lelek,
síkos jégpáncél borít be mindent,
s elindulni már nem merek.
Rád gondolok. Szeretsz e engem?
S ont e rám szíved meleget?
Vagy kihűltél, s ugyanoly vastag
jég borítja a szívedet
mint itt, ahol jégcsapok lógnak
furcsa fényben az ereszen,
mint az átlátszó üvegdíszek,
amelyek oly törékenyek?
Látlak e még? És szerelmes szívem
felolvasztja a szívedet?
Vagy olyan már benned minden érzés,
mint a téli szél hidege?
jég takarja a cserepet,
átlátszó, fénylő jégtakarót sző
minden kis útra a hideg.
Mennék hozzád, de úgy csúszik minden,
s járható utat nem lelek,
síkos jégpáncél borít be mindent,
s elindulni már nem merek.
Rád gondolok. Szeretsz e engem?
S ont e rám szíved meleget?
Vagy kihűltél, s ugyanoly vastag
jég borítja a szívedet
mint itt, ahol jégcsapok lógnak
furcsa fényben az ereszen,
mint az átlátszó üvegdíszek,
amelyek oly törékenyek?
Látlak e még? És szerelmes szívem
felolvasztja a szívedet?
Vagy olyan már benned minden érzés,
mint a téli szél hidege?
Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.
