Ó holdas éj, ezüstös holdas éj,
Könnyes szemekkel gondolok reád
Bolyongva át a messze réteken! . . .

Emlékezem . . . Felhőtlen volt az ég,
Feljött a hold és kékes fátyolát
Terité át a puha pázsiton.
Leoldozád Te könnyű kis sarud,
S jövél felém a harmatos füvön,
Miként csillag, amely a földre szállt:
Első szerelmem, édes gyermekem!

Rezdűlni hallám tiszta hagodat
Mint égi honból bűvös, halk zenét:
"Az éji óra itt. Hozzád jövék
Hű lelki mátkám, szívemnek szíve . . ."

Feleltem - hangom félve reszketett -:
"Nyugtass: hogy itt vagy, nem csak álmodás!
Avagy lehet, hogy ilyen tiszta lény
A föld lakója s annak is marad!? . . .
Nem csillag vagy, mely fénylik s ellobog,
Lehellet csak, mely gyorsan eltűnik!? . . .
Te szent jelenség, szép miként egy álom,
S szebb mint egy álom, mert való, hogy itt vagy,
Ki mint egy bolygót vonzod lényemet:
Felelj: ugy-é nem hagysz Te el soha? . . .

Reám tekintél: " Tőled végzetem
El nem szakíthat . . ."
Könnyes szemekkel álltál a mezőn,
Szelíden, mint a röpke elmúlás.
Sejté szívem már, hogy csak az lehet
Ilyen gyöngéd, ily megadó, szeld,
Kinek fején az elmúlás lebeg . . .

Soká álltunk egymást karolva át.
Szóltál: " Dereng a hajnal. Ég veled.
De bárhová szólít a végzetem,
Éljek tovább a földön boldogúl,
Vagy szálljak égbe: a szívem a tiéd! . . .

Fehér madárseregként szállt feléd
Száz gondolat a lelkem mélyiből,
S hosszan csókolta tiszta homlokod,
Hosszan csókolta édes szívedet,
S zokogtam, sejtve, nem látlak soha . . .

Hever sötéten most, miként halott,
A rét. Másutt van, messze jár a hold.
Ködös, kéklő, ezüstös fátyola
Nem leng többé a rétnek bársonyán,
Csupán az éji felhők árnyai
Suhannak át rajt s könnyet ejtenek.

Hiába várlak. Hogy sikong a szél!
Hiába hívlak: jöjj! - Te nem felelsz.
Hogy vártalak, hogy egykor itt valál,
Csak álmodás volt? Nem jösz már soha?
A szép valón az elmúlás lebeg?
Egyszer lehet csak boldog a szívünk?
A földön élsz-e még? Az égbe már?
Hová tüntél ó édes gyermekem!? . . .

Állok miként kővé vált fájdalom,
S várok reád, mint sírban a halott
Az üdvösségre, megváltásra vár . . .

Borús árnyként, mely íme visszatért
A túlvilágról s most búsan bolyong
Keresve régen elhagyott helyét:
Elém tűnik egy könnyező alak.
Az áldott órák szent emléke jár
Zokogva itt a barna ég alatt . . .

Ha látom, hogy sarjad zölden a fű
Ha látom, hogy minden vidám bohó
Ha látom a buja, pazar tavaszt
Rád gondolok én asszonyom.

Ha látom, hogy minden bágyadt, hervadt
Ha látom a csüggedt ifjú arcát
Ha látom barázdás homlokát
Magamra gondolok én asszonyom.

Már rég nem gondolok felőled,
A szerelem ma temetőkert,
Már nem járom a temetőket.

Már rég nem énekelek néked,
Az énekek nagy messzeségek,
Már nem látom a messzeséget.

Már üldögélek földi porban,
Gyönyörködöm alkonybiborban
S álmot lelek homoki borban.

Ha én madár volnék: örökké
A felhők közt szállonganék.
Ha festő volnék: egyebet sem,
Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket!
Megüdvözlöm mindegyiket
Érkeztekor, s elmondom néki
Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim
E tarka égi vándorok.
Ugy ismernek már, hogy talán még
Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha
Szép halkan szenderegtenek
A hajnal és az alkony keblén,
Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek
Mint haragos vad férfiak,
Hogy a viharral, e zsarnokkal,
Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virrasztott a
Beteg ifjú, a holdvilág,
S ők halvány arccal ezt, miként hű
Lyánytestvérek, körűlfogák.

Láttam már minden változásban,
Melyen csak általmentenek;
S akármikor s akárhogy látom,
Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok?
Mert ők lelkemnek rokoni,
Mely mindig új s új alakot vált
S mégis folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám
A felhőt hasonlítani:
Vannak neki, miként szememnek,
Könyűi és villámai.

Oh, lyányok észre nem vett csapatja,
Kihagyott asszonyok,
Meg nem vásárolt drága hetérák,
Óh, minden rendű némberek tömegje,
De nagyon szomoru vagyok,
De nagyon szerelmes.
Mások gyűrölték nyoszolyátokat,
Mások pecsételték le szájatok
S boldog igát
Testetekre mások erőszakoltak,
Mások, mások, nem én.

Óh, induló nők,
Szerelmetes gyanakvók,
Rövid szoknyákban s iskolás könyvekkel,
Kik megálmodjátok
Gyönyörűségét a szabadulásnak,
A Mindennek, Egynek és Egyetlennek
S kik itt nőttök vén szemem előtt
Adó, nagy nőkké,
Kik csak tévedésből lehettek enyéim,
Mert nőnek az ifjú férfiak is
S aki kóstol belétek,
Mások, mások, nem én.

Óh, nagyszerű Szerelem,
Minden nőnek szerelme,
Borzasztó Lehetetlen,
Bolond álom-beszéd,
Nő, minden nő:
Szemem s derekam fázik,
Ha rátok gondolok
S kis uccákon párosan
Járnak a szerelmesek:
Egy nővel minden betelik
S az okos hímek olyan boldogak,
Mások, mások, nem én.