...még mindig itt tartok!
Láthatod, még most is senki vagyok...
Elmúlt már a nyár és jó néhány év,
Mióta, te világ... eltemettél!

Újra elszállt az élet, elmúlt egy nap...
A hold megint előbújik... felzaklat!
...régi temető, elárvult sírok között
Árnyak hullámán, de szívem fölött...
Penge leng, s tán elmúlok!
Most is e sötétben foszladozok,
S itt élve, ennyire régen, ilyen mélyen,
Újra rád gondolok... bár ez tünékeny!
Nem merek örülni! Miattad... neked.
Lelkem diktálja ezt, szenvedem a neved...
Tudod, beteg vagyok, talán... élek.
S ahogy benned perced leszek, újra félek...

Szeretlek! Meglehet, nem mondom...
Ha nézlek, szemed tüzébe, csillagködbe oltom!

Szegény Anyám! Már oly régen láttam
pedig oly sokat gondolok reá,
lehunyt szemekkel magam előtt látom
arcának kedves, szelíd mosolyát.

Látom ahogy épp tipeg elébem
lágy szellő borzolja őszülő haját,
s fülemben most is olyan tisztán hallom
szavait, mintha most mondaná.

Hallom hogy mondja: vigyázz magadra!
Féltő szemében bágyadt fény ragyog
míg reám tekint és dolgos kezével
végigsimítja homlokom.

Hálás szívvel köszönöm néki
mindazt, mit értem áldozott
s arcára lágy csókot lehelve
fájó szívvel útnak indulok.

Hiányzol Anya! Le sem tudom írni
mennyire hiányzik becéző szavad,
mennyire hiányzik gyöngéd érintésed
szíved melegsége, arcod mosolya.

Megadnék mindent egy gyöngéd érintésért
hogy megsimíthassam őszülő fejed,
olyan boldog lennék, ha legalább egyszer
arcom simítaná vénülő kezed.

Hiányzol Anya! Hisz te voltál nékem
borongós időkben minden támaszom,
amikor fejemet válladra hajthattam
egyszerre megszűnt minden bánatom.

Most is rád gondolok könnyező szemekkel
s lélekben próbállak megérinteni,
Te vagy a legdrágább ezen a világon!
Sohasem foglak elfelejteni!

Én kimondom azt, amit gondolok
Álmot lopok neked, ha kell
Részegen őrjöngve tombolok
Míg el nem hagyja testem e szer

Álmot lopok neked, nem félek
Halld csak azt, mit hallani akarsz
Én a könnyeimből élek
Míg te nevetve hazugságban nyaralsz

Álmok kellenek neked, ellopom
Nem kérkedve mondom neked
Legyen ez az utolsó napom,
hogy elnyerhessem ámító kegyed

Nem számít mibe kerül, megkapsz mindent
Legyen szív, lélek, gondolat
Ott állok majd előtted némán
S szememből éget majd a hódolat

Letérdelek előtted, koszosan
Fájó piszkos sebekkel vértezem magam
Álmot lopni voltam neked
Hogy oda adhassam végleg magam

Megcsaltalak téged, kedves Magyarország!
Már távol élek tőled, mardos a honvágy.
Elhagytam a hazát, mi oly kedves volt nekem.
Megbocsátod-e valaha, mit ellened tettem?

Még büszkén gondolok hőseinkre, tettükre,
Miként reményvesztett harcban is áldozták vérüket...
Hallhatatlanságuk immár örök és igaz,
Sarjuknak a büszke múlt ad egyetlen vigaszt.

Elhagytalak téged, drága Magyarország!
Jobb élet reményében kerestem új hazát.
Szerencsét próbálni akartam, és mentem.
Megbocsátod-e valaha, mit ellened tettem?

Szívembe zártam az Alföldet, a hegyeket,
Patakok vizét és egy őszi levelet...
Az ősz után várva várt a gyönyörű tél,
Álmaimban, messze tőled még ugyanúgy él.

Eldobtalak téged, szeretett Ország!
Még kínoz engem érte a kegyetlen honvágy.
Elhagytam a hazát, mi oly kedves volt énnekem.
Megbocsátod-e valaha, mit ellened tettem?