Nyári szél ölelgeti
dús zöldelő akácfa
hajlongó derekát.

Néja rágondolok,
- Hisz’ kölcsön az élet,
Kőlcsőn észlelem virágzó

ibolya mézes illatát,
kölcsön idézem életed
mulandó mámorát . . .

Furcsa érzések dúlnak bennem.
Ezt eddig még észre sem vettem.
Egész álló nap, csak rád gondolok.
Lehet, hogy ez illetlen dolog.

Hiszen, alig ismerlek téged.
Elnyomni nem tudom, mit érzek.
Édes hangod hallását vágyom,
míg el nem nyom hangod szülte álom.

Álom, melyben csak te vagy jelen.
Megérint egy szép szerelem.
Nem csak őrült, buja testiség.
Hol szívünk örökre összeég.

Betörtél az életembe.
Sorsunk összefonod.
Rád gondolok éjjelente.
Furcsa lány vagy tudod?

Szemed, mint a rubint.
Viselkedésed cudar.
Olyan vagy te, mint
jégesővel jött vihar.

Apám arcán sűrű volt a bánat,
Negyvenhárom éve hagytad el a földet s a házat.
Most itt állok a sírhalmodnál könnyező szemekkel,
Rád gondolok fájón, lehajtott, bús fejjel.

Fehér havas, didergő reggelen,
Jéghideg szobámban a sóhajok csendesek.
Nimfák himnuszán elviharzott a szerelem,
Rútul búsul az életem, őt már soha el nem feledem.

Végtelen vágyak, eltűnt remények,
Fénylő csillagok ezer csodáin elégek.
Alvó virágok havas szirmain az enyészet,
Könnyeim jégbe fagyott, hószínű remények.

Könnyű köd fátylán, bíbor románcán öregszem,
A farkasordító hidegben még mindig szeretem.
A tél köntösén a nappalok boldogok,
Fehér színű hajnalokon rád gondolok.

Heves megye, Tarnazsadány, Hidegvég, 2020. november 17.