Hétköznapi pszichológia…

Ha a kételkedés árnyéka hófelhőként ránk vetül,
Rögvest elönt bennünket a bizonytalanság érzése.
A döntésképtelenség bennünk vehemensen fölhevül
És
Eluralkodik sok-sok vad gondolat sötét mélysége.

Kell majd bizonyosság, mert enélkül elveszünk… cefetül.

Vecsés, 2019. február 15. – Kustra Ferenc

Nap nap után,
mint szégyellős kutyám,
ha ?rossz fát tett a tűzre?,
fejét lehajtva sompolyog,
vissza-visszapillantva rám
(bocsánatomat várja tán?)
Úgy nézek én is vissza ? vissza,
eltűnt évekre ráhajolva,
szégyenkezőn, fejem lehajtva,
- bocsánatkérő alázattal -
nem feledt vétkek súlyát hordva?
Ha éber éjszakák hevében,
rám tört emlékek sűrűjében,
- életem értelmét kutatva -
akaratlan tekintek vissza,
sorakozik
bukások, hibák sokasága?

Lét- korlátban még kapaszkodva,
mégis egyre csak bukdácsolva,
szégyenkezőn, így kutya-módra,
- egy tiszta józan pillanatban,
e bús tavaszi kábulatban -
fáradt agyam megállapítja:
jaj, hiába! minden hiába!
Elsompolyogtak éveim!
És nincsenek rá érveim.

Tél van, kint fagyos hideg.
Szívemben forróság, egész testem megremeg.
Könnyes szemem, ablakomon jégvirág.
Kitekintek, visszatekint egy zord emlékvilág.
Apró emlék, egy érzés, mely fűti testem.
Egy régi nap, amikor szerelembe estem.
Egy régi nap, gyönyörű éjszaka.
Nem volt ez más mint a nyár évszaka.
Egy érzés, mely egy éve él bennem.
Együtt voltunk, akkor is kettesben.
Ajándékok között, karácsony éjjelén.
Legszebb ajándék nekem Ő és neki én.
Csodálatos percek, csodálatos órák.
Vele élhettem át életem ezredfordulóját.

Ereidnek legmélyebb bugyaraiba
ott van a múlt!

Kocsikerekeidnek ritmusos zajába
lovadnak nyerítésébe önmagad vagy!
Patkók, csengők, amit erős kezed készített,
másoknak hoztak szerencsét.


Az öreg fa élő testéből vájt teknőbe,
más rakta kenyerét.
Te nyeltél, majd elmentél,
megtört arcodon szeretted volna érezni a fényt.


Megtapostad a könnyeiddel áztatott földet,
s új formákat készítettek kezeid.
Az ablakon kilopott illat volt fizetséged,
nincs már vályog, menned kell.
Hívtak, te mentél, hegedűd húrjain,
a vonó végig siratta az éjszakát.
Azt hitted nagy voltál az asztalra tett székre ülve,
egy tábla szalonnával siettél gyermekeidhez


Sírd ki magad cigányember,
majd nézz gyermeked szemébe,
mert ott van a jövő.

Ember az, kinek örömet szerez a húsba mártott
kés,
bújj, bújj zöld ág zöld levelecske
hamisan kacsintó szavak
félbe szakadt mondatok
Ember az, ki meggyalázza anyját s húgát,
csöm-csöm gyűrű aranygyűrű
beteges tett,
mocsokkal átitatott képek
Ember az, ki láncra verve, neked szép szavakat
súg,
lánc, lánc, eszterlánc
vadmadarak vijjognak, szeretők siratnak
Ember az, ki templomot gyaláz hamis játékával
bújj, bújj, zöld ág, meg cifrapalota
hiszek egyben vagy még az az egyben sem
szól a lócitromszagú öntudat
Ember az, kinek fejszeélén barbibabák sírnak
elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte
Düh vezérelt gátlásosság fityma férfiatlanság
Ember az, ki vigyorral élősködik gyermekei
lelkén
lóg a lába lóga, nincsen semmi dolga
ne feledd az utolsó harangjáték tiéd lesz
nyertél jaaj
gyermeked lelke még akkor is sírni fog

Fetrengsz gyöngysáros éjszakákban
a szépet nem látja vaksi szemed
nem vagy erős, és nem is vagy hős
védd meg magad magadtól
te egyperces szerelem
magadhoz nyúló gazember
Senki ürességed kelekótya léted
barátnak semmire kellő éned
feszeng szelíd szemünkben
Mondja meg valaki,
hol az
EMBER
a szíveket melegítő hang,
lábad előtt elterülő virágos rét,
az igazságos igaz
barátsággal jóban levő barát
S az emberséges ember
már luxus lenne nekünk?