Vízió a hátralévő időről… vagy a végről?

Az én vonatom, már elment, láthatod, ülök reménytelenségbe
Éppen, hogy fönt vagyok az utolsó kocsi, fékező fülkéjébe,
Ahol tekingetek, de nem látok, csak a hátra végtelenébe…

Szív
Szorong,
Gondolat
Jövőt kutat.
Mennyi van hátra?

Életem kereke forog,
Hátralévő semmiségbe robog.
Szemeimből, reménytelenség könnye csorog.
*

Itt már nincsen is fűtés,
Kintről bejön a hűtés,
Közel… megsemmisülés.

Cél
Sincs már,
Nincs miért!
Homokóránk
Lassan lepereg.

Szívem szeretet nélkül tesped,
S jéggé dermed.
Enyészet bennem gerjed.
*

Itt a könnyeimmel vagyok együtt, behunyom kisírt szemeimet,
Kis ablakon nézek vissza a múltba, de nem látok már részletet…
Az életem, soha nem volt egyben, soha, semmire nem késztetett.

Már
Emlék
Sem dereng,
Szürke minden.
Hályog fedte múlt.

Könnyeimmel küszködök, múltba kísérnek,
Alig látom életem romjait. Nincsenek emlékek
*

Ide már a mozdony füstje sem jön, magányom kalitkája elzár,
Azt gondolom, hogy helyes, ha nem is fékezek, kaszás, úgyis vár már...
Lehet, hogy közelebb lesz... amikor már a hideg márványlap lezár.

Itt
A vég,
Kiút nincs.
Megbékélni
S búcsút inteni.

Robog életem kereke,
Magányom börtön. Fékeznem tán’ kellene?
Menekvés lehetetlene…

Vecsés, 2017. szeptember 24. – Szabadka, 2017. szeptember 26. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, a versszakok alá az apevákat és a 10 szavasokat szerző- és poétatársam Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: ”Életem kereke forog”

Hétköznapi pszichológia…

Vannak nagy történetek, amik, akár lehet, több szálon futottak,
A részletek tisztázásához, sokat kellene még beszélni.
Sok beszédnek, híg az alja, a végén fecsegésbe torkolhatnak,
Akik
Egy felemelő, tisztázó pillanatot, nem vágynak rontani.

Olcsó klisék, frázisok csak rontanák, amit mondani akarnak…

Vecsés, 2018. május 4. – Kustra Ferenc József

Nem szeretném követni a trendeket.
Szavakkal engem megvenni nem lehet.
Ma is azt mondom el, ami én vagyok.
Bármit is mondjanak nekem a „ nagyok „.

Persze értem én, hogy ez a fő sodor,
mert ezt szajkózza mindíg a fő tudor.
Engedtessék meg nekem a gondolat.
Szamár sem tanítja futni a lovat.

Tróntermében ült a király,
márványpalotája mélyén.
Óriási csodás hodály,
övé lett öröksége révén.

Büszke gőggel oda jutott,
hogy már elhagyta a népe.
Tőle mindenki elfutott,
ezért savanyú a képe.

Szegényebb lett koldusnál is,
hát ez rettenetes csúfság.
Egy nagy gazdag, boldog ország,
így lett magányos királyság.

Emlékbe merült a fiatalság,
sajnos már örökre elveszett.
Meghaladtam életem delét,
sorsomnak útja idáig vezetett.
Emlékkútba merült az, mikor
gondtalan kor csak nevetett.
Csodák honában élve,
szerelmek daláért repesett.
Elmúlt számomra ez az idő,
vajon hová mehetett?
Ma csak a szép emlékek fűtik számomra
magányosan töltött teleket.