Naplemente szemet nagyon gyönyörködtető,
Amikor látszik a bárány… rózsaszín felhő!
Olyan, mint amikor az álom és valóság
Egyesül és így lesz gyönyörű, valós világ.

Nap és az éj összefonódnak egy röpke nászban,
Mi meg gyönyörködünk e varázslatos világban.
Remeg rajtam a libabőr, csak ámulok és bámulok,
Olyan szép, ha még soká nézem, lehet, hogy elájulok…

Magam mellé, leültetem a csendet,
Karolom, és együtt nézzük az estet.
Elmerengek magamban, milyen az élet,
Csend nem is zavar… várja őszinteséget.

Ahogy süllyed bennem az este
Úgy süllyedek el én is benne.
Jő sötétség, át veszi hatalmat
És látom, nem mulasztja alkalmat.

Naplemente után az éj sötétjébe veszek,
Majd magamba fordulok, a csend én magam leszek!
A sötétben majd csak hangtalanul hangoskodok
És a múlt… szép naplemente után vágyakozok.

A fránya éj, mindent beborít fekete-korom fénnyel,
És ez lesz a mérvadó reggelig, így tán egész éjjel?
De nem! Tudom, hogy ez a sorsunk, az életünk,
Reggel ismét fent, és akkor újjá születünk.

Kapuban áll az éjszaka,
Látom, hogy vadul az arca.
Egy bátortalan fénysugár, még az udvarba oson,
Körbe sem néz, csak megy, épphogy végigfut az udvaron.

A kezdődő sötétben hallgatom a suttogó lomb szavát,
Légkör meg eldúdolja csoszogva közeledő éj dalát.
Ész nappali sötétben sem tűri a rabszolgaságot,
Bízzunk benne, hogy holnap reggel látunk egy jobb világot.

Én még meglátom, hogy a Nap kihunyó sugarától legott
A templomtorony kísérteties, vörös fényben ragyogott,
De gyorsan elmúlt a fényorgona pazar játéka,
Mert nagy rohanvást ideért a vaksötét éjszaka.

Vecsés, 2013. február 24. - Kustra Ferenc József

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.

Mikor már nincsenek álmok
és minden oly keserű,
hogy nem tudsz semmiben hinni,
akkor kell valami tűz.
Valami szikra mely felébreszti
benned a szunnyadó parázst,
s kirángat fájó magányodból,
amely szívedet járja át.
Pár kedves szó, amely éltet
s lelkedet úgy járja át,
mint a véred mely lüktet,
míg az ereiden halad át.
Mikor már nem bírod többé
ezt a toprongyos életet,
s szeretnél felrúgni mindent,
de félsz, és egyedül nem mered.
Akkor hívj! S rohanok hozzád,
szélvészként száguldanák,
mint a vihar, mely tombol,
s dühöngve mindent szétcibál.
Ne félj. Hisz megteszek mindent,
s két karom úgy ölel át,
hogy felfűt, s nyugalmat áraszt,
akár egy meleg kabát.
Gyere. És bújj ide hozzám.
Látod? Már semmi se fáj.
Úgy védem törékeny lelked
akár egy viharkabát.

Ne zárj be engem hideg szobába,
ahol már nincsen semmi sem,
csak a falakról gyöngyöző pára,
melytől a hideg is kilel.

Ne zárj be engem hideg szobába,
ahol már nem fűt semmi sem,
hadd maradjak a karodba zárva!
Tudod, ott nem fázom sosem.

Ne zárj be engem sötét szobába,
hol semmi sem világít nekem,
hol nincs fény, amelynek villanása
lámpásként világít nekem.

Ne zárj be engem. Tudod, hogy félek!
Nélküled oly magam vagyok!
Sötét szobában, korom sötétben,
többé már nem álmodok.

Ne tarts béklyóban! Nem bírom úgysem!
Tudod, hogy új fáj nekem,
s minden láncomat széjjeltépem,
ha kell, hogy szabad legyek.

Engedj szabadon! Ne félts engem!
Hisz tudod, hogy olyan vagyok,
mint a madár, mely szabadon szárnyal,
s visszatérek, hisz tudod.

Nem kell semmi, csak bízz meg bennem,
ahogyan én is, hisz tudod:
tetőled árad minden fény rám,
s boldog csak veled vagyok.

Azt mondják, hogy lusta vagyok
én ezt nagyon meguntam,
úgy döntöttem, hogy sportolok,
vagy tíz métert futottam.

Izzadt lett a hónom alja,
meg a pólóm eleje,
rájöttem én közben arra,
nincs is hónom teteje.

Mert nekem az ott a vállam
ez a szó van divatban,
akárhogyan nézem is én
hónom alja felett van.

Menjünk akkor gyorsan haza
gondolkodjunk hát tovább,
töprengésre, mit oly sokszor
biztos pont nekem az ágy.