Idő 
Értékelés 
Értékelés Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
A tavaszi szél kergeti a vetésbe kószált bárányfelhőket,
Föltehetően, szeretné hátulról kicsit megrugdosni őket!
*
Tébolyult a szél
Új létnek, vadul örül.
Kék ibolya él.
*
Szél végigfut
Erdőn, barázdák során…
Friss illatot hord…
*
Szemenszedett az eső, mit összesöpörtem betonról,
Mert úgyis kevés… szárazságot nem veri le homokról.
*
Szakadó eső
Áztatja megújhodást.
Szomjas növények.
*
Utolsó vízcsepp
Is leesik, már vége.
Növényfejlődés.
*
Tavasz az, ha kigombolt ingnyakkal megyek a viharban?
A vad szél meg befúj hónomig, meleget pazarlóan?
*
A szél citeráz,
Felhőnyájat terelget.
Friss levegőt fúj.
*
Kikelet dühöng,
Minden megújul, frissül.
Szép az újhodás.
*
Aztán ha alsómig elázok a már langyos esőben,
Tavaszi szél megszárít? A dolga, ez eredendően?
*
Melegség tölti
Meg a tájat, szíveket.
Hideg feledés.
*
Már szép a tájék,
Szél meg melegen csókol.
Fűben mezítláb.
*
Te tavasz! Úgy látom, te vagy a megújhodás könnyű parafa kérge,
Biztos, hogy te vagy a megújhodás, szélfútta parafa medencéje…
Vecsés, 2018. január 2. – Kustra Ferenc József – íródott: 2 soros versben és senrjú -ban.
Föltehetően, szeretné hátulról kicsit megrugdosni őket!
*
Tébolyult a szél
Új létnek, vadul örül.
Kék ibolya él.
*
Szél végigfut
Erdőn, barázdák során…
Friss illatot hord…
*
Szemenszedett az eső, mit összesöpörtem betonról,
Mert úgyis kevés… szárazságot nem veri le homokról.
*
Szakadó eső
Áztatja megújhodást.
Szomjas növények.
*
Utolsó vízcsepp
Is leesik, már vége.
Növényfejlődés.
*
Tavasz az, ha kigombolt ingnyakkal megyek a viharban?
A vad szél meg befúj hónomig, meleget pazarlóan?
*
A szél citeráz,
Felhőnyájat terelget.
Friss levegőt fúj.
*
Kikelet dühöng,
Minden megújul, frissül.
Szép az újhodás.
*
Aztán ha alsómig elázok a már langyos esőben,
Tavaszi szél megszárít? A dolga, ez eredendően?
*
Melegség tölti
Meg a tájat, szíveket.
Hideg feledés.
*
Már szép a tájék,
Szél meg melegen csókol.
Fűben mezítláb.
*
Te tavasz! Úgy látom, te vagy a megújhodás könnyű parafa kérge,
Biztos, hogy te vagy a megújhodás, szélfútta parafa medencéje…
Vecsés, 2018. január 2. – Kustra Ferenc József – íródott: 2 soros versben és senrjú -ban.
(Bokorrímes)
A pirkadat, már tavasz hevében fogan,
Már nem illan el, marad, állhatatosan...
Látom, még nagyon elővigyázatosan…
(Senrjú)
Daltalan, borús
A táj, eső lába lóg!
Szomjas növények.
*
Borús ég alatt,
Esőfelhők táncolnak.
Rét füve vizes.
*
Eső, már esik,
Égi élet hírnöke.
Csendesen lehull.
*
Bárányfelhőknél
Elakadt, kis napsugár.
Pár szem, eső hull.
*
(3 soros-zárttükrös)
A téltábornok, talán még februárban,
Elmegy máshová, nem annyira vidáman…
A téltábornok, talán még februárban.
Ború eltűnik,
Szép idő felvidító.
Pillangó röpte!
*
Már kizöldelltek
A fák, rétek, új fészkek.
Virító virág.
*
Réten, magányos
Virág áll, szór illatot.
Felette madár.
*
A füsti fecskék,
Tavasszal érkeznek meg.
Eresz alatt, lak.
*
Márciusban már melegszik az idő, melegszik a Nap arany-sütése,
Nappal egyre tovább világít, már sok fényt szór, földre és égre…
Márciusban már melegszik az idő, melegszik a Nap arany-sütése,
Új lombok lágyan
Csendben mozdulnak szélben.
Kizöldülő fák.
*
Illatos virág
Csöndben hoz megújhodást.
Levél zöldülés.
*
Hideg álmából
Ébred fel zöld erdőség.
Nyújtózkodó ág.
*
Fűtakaróval
Alszik, sok apró bogár.
Zöldes napkelet.
*
Fecskecsapatok meg a gólyák hada már készülődik, hogy megjöjjenek,
Fecskék a sárlakásba költöznek, gólyák a kémény kávájára ülnek…
Fecskecsapatok meg a gólyák hada már készülődik, hogy megjöjjenek.
Fűtakaróval
Alszik, sok apró bogár.
Zöldes napkelet.
*
Hideg álmából
Ébred fel zöld erdőség.
Nyújtózkodó ág.
*
Illatos virág
Csöndben hoz megújhodást.
Levél zöldülés.
*
Új lombok lágyan,
Csendben mozdulnak szélben.
Kizöldülő fák.
Vecsés, 2016. február 18. – Kustra Ferenc József – 3 soros-zárttükrösben és senrjú -ban írva.
A pirkadat, már tavasz hevében fogan,
Már nem illan el, marad, állhatatosan...
Látom, még nagyon elővigyázatosan…
(Senrjú)
Daltalan, borús
A táj, eső lába lóg!
Szomjas növények.
*
Borús ég alatt,
Esőfelhők táncolnak.
Rét füve vizes.
*
Eső, már esik,
Égi élet hírnöke.
Csendesen lehull.
*
Bárányfelhőknél
Elakadt, kis napsugár.
Pár szem, eső hull.
*
(3 soros-zárttükrös)
A téltábornok, talán még februárban,
Elmegy máshová, nem annyira vidáman…
A téltábornok, talán még februárban.
Ború eltűnik,
Szép idő felvidító.
Pillangó röpte!
*
Már kizöldelltek
A fák, rétek, új fészkek.
Virító virág.
*
Réten, magányos
Virág áll, szór illatot.
Felette madár.
*
A füsti fecskék,
Tavasszal érkeznek meg.
Eresz alatt, lak.
*
Márciusban már melegszik az idő, melegszik a Nap arany-sütése,
Nappal egyre tovább világít, már sok fényt szór, földre és égre…
Márciusban már melegszik az idő, melegszik a Nap arany-sütése,
Új lombok lágyan
Csendben mozdulnak szélben.
Kizöldülő fák.
*
Illatos virág
Csöndben hoz megújhodást.
Levél zöldülés.
*
Hideg álmából
Ébred fel zöld erdőség.
Nyújtózkodó ág.
*
Fűtakaróval
Alszik, sok apró bogár.
Zöldes napkelet.
*
Fecskecsapatok meg a gólyák hada már készülődik, hogy megjöjjenek,
Fecskék a sárlakásba költöznek, gólyák a kémény kávájára ülnek…
Fecskecsapatok meg a gólyák hada már készülődik, hogy megjöjjenek.
Fűtakaróval
Alszik, sok apró bogár.
Zöldes napkelet.
*
Hideg álmából
Ébred fel zöld erdőség.
Nyújtózkodó ág.
*
Illatos virág
Csöndben hoz megújhodást.
Levél zöldülés.
*
Új lombok lágyan,
Csendben mozdulnak szélben.
Kizöldülő fák.
Vecsés, 2016. február 18. – Kustra Ferenc József – 3 soros-zárttükrösben és senrjú -ban írva.
Van olyan, aki szédült erővel
félretol minden akadályt,
s ha kell, üvöltve, sírva,
de bármilyen próbát kiáll.
Letépi csupasz kezével,
ha kell a csípős csalánt,
meg sem szisszen, és sebzett kezével
keresve utat talál.
Hiába nőtték be sűrű ágak
s borostyán fut fel reá,
félretolja, s az ágak között is
járható ösvényt talál.
Mindig van, aki összeroppan,
akár egy díszes porcelán,
s földre omlik akár egy várrom
ott, a domb túloldalán.
Mindig van, aki lesújtó gőggel
követ hajítva ránk,
félresöpörne puszta kézzel
bárkit, ki útjába áll.
Mindig is volt. S mindig lesz újra
rossz, de tán majd a világ
megtisztul egyszer, s legyőzi végre
a gonoszt, mely útjába áll.
De addig küzdenünk kell még
mindenért. Nap- nap után,
s százszor, ezerszer talpra állni,
ha kell, de győzni muszáj.
félretol minden akadályt,
s ha kell, üvöltve, sírva,
de bármilyen próbát kiáll.
Letépi csupasz kezével,
ha kell a csípős csalánt,
meg sem szisszen, és sebzett kezével
keresve utat talál.
Hiába nőtték be sűrű ágak
s borostyán fut fel reá,
félretolja, s az ágak között is
járható ösvényt talál.
Mindig van, aki összeroppan,
akár egy díszes porcelán,
s földre omlik akár egy várrom
ott, a domb túloldalán.
Mindig van, aki lesújtó gőggel
követ hajítva ránk,
félresöpörne puszta kézzel
bárkit, ki útjába áll.
Mindig is volt. S mindig lesz újra
rossz, de tán majd a világ
megtisztul egyszer, s legyőzi végre
a gonoszt, mely útjába áll.
De addig küzdenünk kell még
mindenért. Nap- nap után,
s százszor, ezerszer talpra állni,
ha kell, de győzni muszáj.
Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.
