Pirkadatkor úgy várom, hogy már reggel legyen,
Megyek, hozok neked virágot, hogy friss legyen…

Én hozom Neked, örömet szerezve Neked.
Álmomban ragyogsz, közben belém ivódsz.
Én bizony szeretem a szerelmedet, a szerelmi becsületed.

Kedveske, én nappal is szeretlek, nemcsak a vak éjben,
De óhatatlan, hogy nagyon izgalmas vagy az éj-fényben…

Lányok, asszonyok, nők, ismeretlenek vagy ismerősök…
Megvallom Neked, hogy a hétköznapokban vagytok hősök!

Édeském, Te jól őrződ az otthoni sparheltod… szeretem az álmod…
Nos, megyek is virágod, sárga rózsa csokorért… nagy, mint az álmod…

Vecsés, 2026. március 3. – írtam: „Itt a nőnap” c. versem átirataként.

(21 gramm epigramma)

Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,
mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.
Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;
így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.
Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:
sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.

Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,
s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.
Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,
az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,
mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.
Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:
némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.

No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,
lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.
Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,
ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.
Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,
mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.

Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.
Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.
Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,
s prezentációm után lehet, hogy repítenek.
Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,
mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.

Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:
Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,
mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.
Szép temetésem vót... a végét alig vártam,
Így is voltak pappal, sírásóval és velem:
összevissza hárman.

Pest-Buda, 2016. február 28.

Fájdalmas dolog apró kavicsnak lenni,
Megtiporva, hasztalan a porba veszni.
Mert mindenki látatlanul tapos rajta,
Mulandó léte, homokká váló hajsza.

Ám Ki hasztalan kaviccsá vált csak mára,
Büszke szikla, hegyorom volt hajdanában.
Föld katlanából szakadt ki kemény teste,
S lávája fényétől reszketett az este.

Félve csodálták őt sokszor, és oly sokan,
Hegycsúcsként égre törve, csak állt dacosan.
Állt szilárdan, akár egy isteni bástya,
Évezredek vad viharait kiállva.

És lám, mégis... Horzsolódva egyre-másra,
Hiába jött oly keménynek a világra.
Lett Ő is, mint friss kenyérből száraz morzsa,
Hisz elkopni, s tűrni: ez volt csak a sorsa.

Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.

Meditációm…

Innen a völgyből csak nézem a kopottas, de büszke bérceket,
Ők testesítik meg úriasságot, sőt lehet, hogy életet…
Bízok, hogy bennem nem testesítenek hamis képzetet,
Hogy fölfelé nézve, magamévá teszem a méretet...

Dalolgatok, remélem, ez felszáll az oromra,
Ott meg a sok hangjegy tán' letelepszik halomba.
Lehet, hogy én vagyok környék egyetlen vakondja?
*
Száll a dalom, mint egy
Pillangó a nagy légtérben.
Töltse kis teret… vágy!
*
Domboldal lankája,
Ellenmondása oromnak.
Bár az, még nem kopott.
*
Lankán egy nagy, hízott birkanyáj legelész,
Érdekes, a sok birka, mind fölfelé néz…
A fű friss, dús, állat így, nem is csenevész.

Alig látszik, de kopár bérceken sasok is laknak,
Vadásznak, mert ők is örülnek egy húsos falatnak.
Terjesztett szárnyakkal, távolságokat learatnak.

Gondolok sok mindenre, jól fölkorbácsolt a képzelet,
Próbálok valamit összeilleszteni, jó mivé lett?
Az országom, mit most sírva látok, ennyire kevés lett?

Közben csak esik rám és a birkákkal együtt ázok,
A vizes hajam alatt érzem, hogy reszketve fázok.
Ha ez így megy tovább, megérem, hogy lassan szétmállok?

A légteret márpedig kitölti a büszke orom,
Csak én vagyok hazám prófétája, esős falakon?
A légteret márpedig kitölti a büszke orom.
*
Egy
Haza
Polgára
Vagyunk. Nézz föl!
Itt kell halnod is…
*
Tegyünk és imádkozzunk együtt, ha nagy bússág elgyötör!
Magától semmi nem lesz jobb! Mutatja az égi tükör…

Vecsés, 2018. január 28. – Kustra Ferenc József