Idő 
Értékelés 
Értékelés A gőgös Fej egy nap leszólta a Lábat,
hogy oktalan, akár az ostoba állat.
- Hiába van fejed, ész egy csepp nincs benne,
csupán rémes bűz, mit likas zokni fed be.
A Láb e szavakat egy darabig tűrte,
hiszen mindkettőjüket egy anya szülte.
Végül elunta az önimádó dumát,
s ekként hallatta alantról csendes szavát.
- Születésünk óta hordozom terhedet,
hozlak-viszlek oda, hová út sem vezet.
Kezdettől fogva ügyet sem vetettél rám,
szögbe vezettél a hídon fekvő deszkán.
Bezzeg, ha fogad fáj, szaladjak, rohanjak,
vigyázzak, neki ne vigyelek a falnak.
S ha megbotlom nagy ritkán fáradva néha,
reám rivallsz: - Na, mi van veled, te béna? -
Én vittelek iskolába a "tudáshoz",
az ennivaló sem jött mindig a házhoz.
Vittelek a hegyi forrásokhoz inni,
nem kérdted, hogy az utat fogom-e bírni.
Miattad izzadtam, fáradtam s bűzlöttem,
saját magamért csak nagy-ritkán küzdöttem.
S most lenézhetsz bátran, te, ki ott fenn trónolsz,
hisz én vittelek e "mindent tudó" trónhoz.
S legvégül majd tán elviszlek a halálhoz,
hogy önmagad gőgjével szembetalálkozz!
S ha sorsom mégis idő előtt elragad,
majd elmész nélkülem: beképzelt önmagad!
Pest-Buda, 2012/2026.
hogy oktalan, akár az ostoba állat.
- Hiába van fejed, ész egy csepp nincs benne,
csupán rémes bűz, mit likas zokni fed be.
A Láb e szavakat egy darabig tűrte,
hiszen mindkettőjüket egy anya szülte.
Végül elunta az önimádó dumát,
s ekként hallatta alantról csendes szavát.
- Születésünk óta hordozom terhedet,
hozlak-viszlek oda, hová út sem vezet.
Kezdettől fogva ügyet sem vetettél rám,
szögbe vezettél a hídon fekvő deszkán.
Bezzeg, ha fogad fáj, szaladjak, rohanjak,
vigyázzak, neki ne vigyelek a falnak.
S ha megbotlom nagy ritkán fáradva néha,
reám rivallsz: - Na, mi van veled, te béna? -
Én vittelek iskolába a "tudáshoz",
az ennivaló sem jött mindig a házhoz.
Vittelek a hegyi forrásokhoz inni,
nem kérdted, hogy az utat fogom-e bírni.
Miattad izzadtam, fáradtam s bűzlöttem,
saját magamért csak nagy-ritkán küzdöttem.
S most lenézhetsz bátran, te, ki ott fenn trónolsz,
hisz én vittelek e "mindent tudó" trónhoz.
S legvégül majd tán elviszlek a halálhoz,
hogy önmagad gőgjével szembetalálkozz!
S ha sorsom mégis idő előtt elragad,
majd elmész nélkülem: beképzelt önmagad!
Pest-Buda, 2012/2026.
( opusz ön-irónikusz )
Szép vagyok no, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt szemmel nem látja más.
Szépen menekül a hajam,
ettől az (állítólag) okos fejtől,
fogaim is ritkulnak már,
s nem álmodok újabb nejről.
Jó is vagyok, mi-tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt már nem kóstolja más.
Szépen kopik a gondolat,
abból az (állítólag) okos fejből,
soraim is fakulnak már,
s nem álmodom barna-serről.
Jól elvagyok, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt én nem érzem: csak Más.
Szépen kihullnak az évek
még hátralévő foszlott életemből,
s Isten tükre előtt látni -
fogom magam hamar: szemből.
Pest-Buda, 2016. július 30.
Szép vagyok no, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt szemmel nem látja más.
Szépen menekül a hajam,
ettől az (állítólag) okos fejtől,
fogaim is ritkulnak már,
s nem álmodok újabb nejről.
Jó is vagyok, mi-tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt már nem kóstolja más.
Szépen kopik a gondolat,
abból az (állítólag) okos fejből,
soraim is fakulnak már,
s nem álmodom barna-serről.
Jól elvagyok, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt én nem érzem: csak Más.
Szépen kihullnak az évek
még hátralévő foszlott életemből,
s Isten tükre előtt látni -
fogom magam hamar: szemből.
Pest-Buda, 2016. július 30.
…az élet tengerén…
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Rácsodálkozás az őszi természetre…
Látom a felhők között, szellő űzte napsugár villan,
Az eső csak csepereg, sokmilliónyi csepp… mind csillan!
Látom a felhők között, szellő űzte napsugár villan…
Ha az égen, ha elégséges felhőalap volna,
Akkor viharban, ráérősen nem csak bandukolna…
Ha az égen, ha elégséges felhőalap volna.
Hol lakol, te vándor felhő, amerre a szél fúj?
Ha, nekünk majd eső kell, ez az utad felújul?
Hol lakol, te vándor felhő, amerre a szél fúj?
Felhő méneseknek a futása, már szinte vágtató,
Úgy tűnik a következő ménes, már tán' havat hozó…
Felhő méneseknek a futása, már szinte vágtató.
Amikor eső kell, akkor a rétegfelhőzet igen szűkmarkú,
Amikor tél hidege ellen, hó kellene... akkor is szűkmarkú…
Amikor eső kell, akkor a rétegfelhőzet igen szűkmarkú.
Este, majd ha a sötét rám terül, mint egy éji pelerin,
Nem fogom a felhőket látni, isten veletek feleim...
Este, majd ha a sötét rám terül, mint egy éji pelerin.
Az esti sötétség, maga a végtelen,
Égen kóricál tekintetem… féktelen...
Az esti sötétség, maga a végtelen.
Vecsés, 2015. április 29. – Kustra Ferenc – írva, 3 soros-zárttükrös –ben. Ezt úgy kell olvasni, hogy először az első két sort egyben, majd külön a 2. és a 3. sort egyben. Igy lesz meg a mondanivaló lényege!
Látom a felhők között, szellő űzte napsugár villan,
Az eső csak csepereg, sokmilliónyi csepp… mind csillan!
Látom a felhők között, szellő űzte napsugár villan…
Ha az égen, ha elégséges felhőalap volna,
Akkor viharban, ráérősen nem csak bandukolna…
Ha az égen, ha elégséges felhőalap volna.
Hol lakol, te vándor felhő, amerre a szél fúj?
Ha, nekünk majd eső kell, ez az utad felújul?
Hol lakol, te vándor felhő, amerre a szél fúj?
Felhő méneseknek a futása, már szinte vágtató,
Úgy tűnik a következő ménes, már tán' havat hozó…
Felhő méneseknek a futása, már szinte vágtató.
Amikor eső kell, akkor a rétegfelhőzet igen szűkmarkú,
Amikor tél hidege ellen, hó kellene... akkor is szűkmarkú…
Amikor eső kell, akkor a rétegfelhőzet igen szűkmarkú.
Este, majd ha a sötét rám terül, mint egy éji pelerin,
Nem fogom a felhőket látni, isten veletek feleim...
Este, majd ha a sötét rám terül, mint egy éji pelerin.
Az esti sötétség, maga a végtelen,
Égen kóricál tekintetem… féktelen...
Az esti sötétség, maga a végtelen.
Vecsés, 2015. április 29. – Kustra Ferenc – írva, 3 soros-zárttükrös –ben. Ezt úgy kell olvasni, hogy először az első két sort egyben, majd külön a 2. és a 3. sort egyben. Igy lesz meg a mondanivaló lényege!
A végzetemet sosem akartam úgy átírni,
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.
Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam bőven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz bőrben.
Nem is érdekelne engemet az ő dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az idő, és felfedték előttem a boldog tudatlanságot.
Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyből több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.
Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legyőzni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bedőlni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A báránybőrbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.
Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi bűnt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.
Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már késő cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.
Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könnyű úton járó felek sosem fognak kibékülni.
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.
Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam bőven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz bőrben.
Nem is érdekelne engemet az ő dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az idő, és felfedték előttem a boldog tudatlanságot.
Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyből több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.
Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legyőzni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bedőlni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A báránybőrbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.
Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi bűnt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.
Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már késő cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.
Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könnyű úton járó felek sosem fognak kibékülni.
