Bárány vagyok. Űrt bolyongó kova égitestek
Peremén árnyat napfénnyel festek.
Szikrával fekete füstbe égnek hitét vésem,
S kezdem szélmalomharc-küldetésem.
Felhő-tenyér porban tett le langyos-szellő-lágyan,
Ott hol kő a párnám s föld az ágyam.
Jöttem. Hátrahagytam minden erőm, mágiámat.
Hoztam békét, vágyat, szép imákat.
Jöttem lobogó máglyát jégszoborként oltani,
Megváltás gyönyörhírét mondani.
Gomorra magma-talaján lépek apró s félénk
Mozdulattal, lelkemből tört, élénk
Márványcsókkal ébresztem a bűnöst bűntudatra,
Az éjszaka-lányt nap hangulatra,
S a vétekfiút megmosdatván így küldöm érte,
Bűz bugyrából, diccsel égi bércre.
Szenvedéllyel, ördög súlytól fájón nem görnyedve,
Lelke pilleszárnyon ring lebegve.
Szent erénnyel nyughatatlan, Földnek ismeretlen
Lényt alkottam, mi itt érthetetlen:
Ő sziromkézzel fanyűvők nyomán magot hintő,
Önzőn megbocsájtó, jóra intő.
Véres pengét kicsorbító, s nyitott sebet öltő,
Álmot író jóságtollú költő.
Reményt, s harmóniát agyagként én megformálom,
Sárból kincset gyúrok s eldobálom.
Szomjazóknak vizet, vak szemeknek napvilágot,
Szűzként szenvedőknek igazságot
Adni vágyok, s örömöt látni a puszta létben,
Nélkülözők sóvár, bús szemében.
Tanítani, élni, megőrizni az alkotás
Mesterségét, remekét mind csodás.

Bárány vagyok. Önzetlenség jogán jöttem adni,
Mégis valós célom itt maradni...
Ha kell, fázni, gyűlölet lángzáporában ázni,
Parázsszőnyegen könnyezve járni.
Gyilkos kéznek fáj a forrás tüzes égetése.
Szenny-fülnek a bárány bégetése.
Vészjósló ómen! S aki dagonyáját elhagyni
Rest, mert hiszi, máshol meg fog fagyni,
Annak lelkem kevés, csak húsom olthatja éhét,
Gyapjúm ölhetné rút didergését,
Vérem oltja csak szomját, borúját szenvedésem.
Hát itt a késem! Többé nem vésem,
Fénynek hitét fekete éjbe, a sárban kúszva!
És ki majd puha bőrömet nyúzza,
Saját szemével pillanthatja, mit mindig mondtam:
Belül sem farkas, csak bárány voltam.

Egy napsütötte reggel kinézek a szobám ajtaján,
látom a színes madárkákat fennt a fán.
Boldog röpködnek ide-oda,
szomorúak nem tudnak lenni soha.
Szabadon szállnak az égbe
lelkükben mosolyogba mennek a fénybe.
Oly,tiszták,mint az ártatlan kis bárányok,
hozzájuk nem tapadnak az emberi kátrányok.
Bárcsak lehetnék én is madár,
egész nap ujjongva repkednék,és nem lenne több gondom már!

El kell engedjelek ó, te féltő gondolat,
Meg kell váltsa szívemet, a szüntelen hódolat!
Hogy erőt vegyek magamon végre,
És felalhassak egy üres székre!
Hogy kiálthassak onnan egy nagyot,
Mely által felnéznek rám a nagyok,
És elhiggyék, hogy létezem, hogy vagyok,
De az egómmal együtt hízok, dagadok!
És ott fenn a széken felnövök!
A fellegek közé lövök!
Hangom, mint a harsona!
Féljen apám rokona!
Mert, hogy az is én vagyok,
és ha majd egyszer meghalok,
Lássátok ki voltam én
egy meg nem szűnő sárga fény...

Hideg hannoveri utcán óvatosan lépkedek
Lábam alatt haldokló,színes, őszi falevelek sokasága kér könyörületet.
A könyörtelen ítélő az idő, nem látja nem hallja, sosem,
S én óvatosan lépkedek, -ugyan ez mit sem ér, de nekem sokat jelent.

Jutalmam ezért a napsugár,ki néha-néha még mosolyog is rám,
S melenget, mint az anyai kéz,mely mindenkor a jót adni kész.
Csillogó esőcseppek a leveleken,
Vagy tán könny, mi nem szárad fel sohasem?

Óvatosan, lassan tovalépkedek,
A könyörtelen idővel is harcra kelek,
A tovatűnő napsugárba kapaszkodom én,
Hogy veled találkozzam majd, a világ tetején.

Emlékszel e dalra még?
Akkor kék volt fenn az ég, s a szivárvány híd alatt, sokszor megcsókoltalak.
Tán nincs is oly messze még,
Azóta is kék az ég, mert szemeidben látom még,
hogy milyen volt akkor, rég!

Mikor megismertelek, szívem őrült táncba kezdett,
Érted mindent elfelejtett és csak veled lenni vágyott,
Úgy éreztem, a világot nyertem el teveled én, két karodnak rejtekén.

Azóta is erre vágyom,teljesülne minden álmom,
S szép kék szemedet, ha látom,
Mindig veled vagyok én,
Ott, a világ tetején.

Ahogy ég és föld összeolvad,
ahogy összeér árnyék és a fény,
ahogy a tűz is lángra lobban
perzselő tűzzel,úgy szeretlek én.

Ahogy a hold az esti szellőt
szobámba lágyan hinti be,
ezüstös fénnyel átragyogva,
amíg vállamon megpihen.

ahogy a hold az édes álmot
szememre lágyan hinti le,
én úgy szeretlek szelíden,némán,
s bárhogy volt,melletted leszek.