– Mások a pokol!
Sartre bátran kijelentette.
Még színdarabot is írt róla
hogy e gondolatot terjeszthesse.

-Ha meghallom a kultúra szót
– mondta az SS főparancsnok -
előveszem pisztolyom,
mert ilyet tűrni nem akarok!

Mao kulturális forradalma
kiölte egy népnek lelkét.
A hangyaboly mentalitás
tartja fenn a rideg elvét.

Feldaraboltak bennünket,
mint agymosottak, elveszettek,
ellentétes csoportokra osztva,
s mint gyilkos harcosként sorozva.
Új téma a rezonancia,
magas fokú rezgések,
ahol minden ember lelke,
békességben megélhet.

Gondolhatnánk alkotmányra
mely szolgál mindenkinek javára?
Törekedjünk oly királyságra,
melynek emberi lélek a királya..

A hatalmas nyárfák alatt múlatom az éjjelt,
Fenn az égről repülőgép szemembe küld fényjelt.
Búgó hangja megtöri az éjszakai csendet,
A mantrázó tücskök hangja békíti a lelket.

A sötétnek szakadt leplét pók szövi most újra,
Ciripelés elandalít, jön egy emléktúra,
Múlt időben széttekintek álmodozva mélán,
Álmatlanul kis kertemben üldögélek némán.

Langyos az éj simogató a csillagok bújnak,
Felhők között pancsol a hold, gondolatok gyúlnak.
Nem jön álom a szememre, éber most a lelkem,
Szerte hullott ábrándokat össze gereblyéztem.

Bíborhajnal fénysugarát türelmesen várom
Nem bánom már hogy az éjjel elkerült az álom.
Madarakbak bűvös hangja elvarázsol éppen,
Elcsavargott kóbor lelkem felhangolom szépen.

Köszöntöm a virradatot, lant szólal meg zengve,
Hálával áld újabb napot, Istent dicsőítve.

Elringat az élettenger, fennkölt nyugalmával,
Közben meg üt is és ver is, bőszült haragjával,
És még, folyton kínoz a gyötrő hullámzásával.

Mindegy, hogy milyen az életutunk, hogy utazunk
Kínai dzsunkán, elegáns díszes, luxus hajón,
Rönkfaszállító tutajon, rajt' kalyiba lakón…
Foltokkal megtákolt lukas csónakon… utazzunk!

Én csak a kezemmel evezek, talán haladok előre,
Látom a gőzös meg, a tengeri sebesség őrző őre.

Voltam én már oly' sokszor árnyékba,
Hol nem zúgott lelkemnek egy hárfa…
Leszek-e még életem adósa?

Létezik-e még nekem felhőtlen boldogság forrás?
Élek-e még hosszan, az lehet a boldogság forrás…
Létezik-e még nekem felhőtlen boldogság forrás?

Vecsés, 2016. június 1. -Kustra Ferenc József– íródott: alloiostrofikus versformában – önéletraj-zi írásként.

Másnak főttek a vad pörköltök…

Nem voltam én, mindig csak hátsó sori hajtó…
Így aztán nálam, üres maradt a szakajtó.
Ott a vadászok mindig csak nagyvadra lőttek,
Vad pörköltök az üstben mindig nekik főttek.

Nem voltam kapzsi,
Sem rámenős sohasem.
Mindig sorvégén álltam….

Távol állt tőlem:
Mohóság, haszonlesés.
Bankszámlám üres maradt…
*
Vadásznak ropog a puskája, de szegény vad fegyver nélkül jött a világra.
Nézem csak távolról a hajtást, a sok menekülő lényt, s nem gondolok másra:
Vadásznak ropog a puskája, de szegény vad fegyver nélkül jött a világra.
*

Mindig ilyen peches voltam, soha nem tellett puskára…
Nem lehettem vadász, így nem akadhattam „vas” nyomára.
Pedig a sok nagyvadat én is láttam elégszer,
Így tülekedtem, hogy lehessek hajtó, még egyszer.

Luxust, jólétet,
Csak távolból nézhetem.
Balszerencse vagy pech, ez?

Szerencsém nem volt,
Ám pech volt útitársam.
Jóból nem sokat kaptam.
*
Mire vágyik az állat az erdőben, elgondolni is nehéz, kérdezd tőle...
Talán eljön egyszer a nyugalom a Földre, s emberhálát ér az ő bőre.
Mire vágyik az állat az erdőben, elgondolni is nehéz, kérdezd tőle...
*

A nagyvadak az óta sem haltak ki,
Most is van még... lesz nagy vadász valaki…
Megöregedtem, engem már, hajtónak sehol sem vesznek be,
Odafönt is az lesz, hogy belépek a hajtói… seregbe.

Így idősen már
Változni nem fog semmi.
Fenn sem fog másképp lenni.

Más már nem leszek,
Földön s fenn az égben sem,
Örök sorzáró leszek...
*
Egyszer meghalok, tudom, fentről figyelem a vadak sorsát, a vadászokat,
Az örök vadász mezőkön kergetek majd, nyugodalmas, szépséges álmokat...
Egyszer meghalok, tudom, fentről figyelem a vadak sorsát, a vadászokat.

Vecsés, 2016. október 27. – Szabadka, 2018. augusztus 13. – Mórahalom, 2018. augusztus 11. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a sedoka -t Jurisin Szőke Margit, a 3 soros-zárttükrös –k Farkas Tekla munkája.

Gyorsan múlnak el az évek,
Sorvadozik testem,
De a csillag fenn az égen,
Fénylik mint a lelkem.

Szép rózsának az illata
Bódító még ma is,
Olyan mint az igaz szó,
Mely sohasem volt hamis.

Rózsaillat csillagfénnyel
Szétárad még bennem,
Mint a felhő a szél szárnyán
Szabadon száll lelkem.

Az időnek rút ekéje
Bár barázdákat szántja,
De a szívből a szeretet
Örömökre váltja.

A múltból sok kedves emlék-
Hittel ápolgatom;
Ez kísér az örök létbe,
Ha eljön majd a napom.

Dunatőkés, 2024. június 12.