Idő 
Értékelés 
Értékelés Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.
Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnye,l a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.
Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,
és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.
Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.
De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.
Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.
Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.
Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.
Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.
Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,
és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és elhunyt.
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.
Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnye,l a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.
Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,
és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.
Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.
De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.
Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.
Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.
Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.
Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.
Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,
és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és elhunyt.
Amint mondják, a halál mindannyiunkra vár.
Az emberek naponta meghalnak - anya, nővér, apa, szerető.
Így várható volt, amikor az első jelek megmutatkoztak
hogy Te is fel lettél szólítva a végső utazásra.
Az indok genetikai és családi hajlamosság.
Azt hiszem, nem volt más hátra mint a belenyugodás.
Először a masztektómia, a nőiességednek
kegyetlen csapása, aztán a kemoterápia
a még menthetőnek megóvására –
már önmagában is mint egy kisebb halál,
mely méltó egy elégiára.
Aztán a jó hír: a dolog remisszióba van.
Egy teljesen új bérlet az életre;
remélhetően talán neszelő aggodalom
és sötét előérzet nélküli évek.
És mi minden figyeltük ahogy ismét virágozni kezdtél.
Az életkedved újjászületett és a kreativitásod szárnyalt.
Példakép lettél mindannyiunknak
ahhoz hogy milyen értékes lehet az élet.
Mosolyod olyan ragyogóvá vált,
mint egy serdülő leányé ki első szerelmére talált.
De aztán megváltozott az időjárás, és napjaid újra beborultak.
A múlt végül is utolért: vér vizsgálatok,
megújult kemoterápia,
várótermekben töltött hosszú órák
melyekben próbáltad a villódzó lángot fenntartani,
de ezúttal a dolog csak súlyosabb lett
és nem volt több értelme a halált elhajtani.
Aztán azon az utolsó napon, amikor búcsúzni jöttünk,
és az arcod már nem volt egészen a sajátod,
de mint egy puha árnyalatú maszk,
amely úgy tűnt mintha csontból lett volna faragva.
Mostanra már teljesen elfogadtad azt, amit korábban bajnak véltél.
A halál, az életnek az az ősi társa,
végül az ajtóban állt és halkan megszólított:
- Ne félj – most már minden fájdalomnak megszűnik hatása.
Az emberek naponta meghalnak - anya, nővér, apa, szerető.
Így várható volt, amikor az első jelek megmutatkoztak
hogy Te is fel lettél szólítva a végső utazásra.
Az indok genetikai és családi hajlamosság.
Azt hiszem, nem volt más hátra mint a belenyugodás.
Először a masztektómia, a nőiességednek
kegyetlen csapása, aztán a kemoterápia
a még menthetőnek megóvására –
már önmagában is mint egy kisebb halál,
mely méltó egy elégiára.
Aztán a jó hír: a dolog remisszióba van.
Egy teljesen új bérlet az életre;
remélhetően talán neszelő aggodalom
és sötét előérzet nélküli évek.
És mi minden figyeltük ahogy ismét virágozni kezdtél.
Az életkedved újjászületett és a kreativitásod szárnyalt.
Példakép lettél mindannyiunknak
ahhoz hogy milyen értékes lehet az élet.
Mosolyod olyan ragyogóvá vált,
mint egy serdülő leányé ki első szerelmére talált.
De aztán megváltozott az időjárás, és napjaid újra beborultak.
A múlt végül is utolért: vér vizsgálatok,
megújult kemoterápia,
várótermekben töltött hosszú órák
melyekben próbáltad a villódzó lángot fenntartani,
de ezúttal a dolog csak súlyosabb lett
és nem volt több értelme a halált elhajtani.
Aztán azon az utolsó napon, amikor búcsúzni jöttünk,
és az arcod már nem volt egészen a sajátod,
de mint egy puha árnyalatú maszk,
amely úgy tűnt mintha csontból lett volna faragva.
Mostanra már teljesen elfogadtad azt, amit korábban bajnak véltél.
A halál, az életnek az az ősi társa,
végül az ajtóban állt és halkan megszólított:
- Ne félj – most már minden fájdalomnak megszűnik hatása.
Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
Fiatal tavaszi levelek fodrozódnak
kora reggeli szellőben,
napozva a vakító fényben
és virág-illatos levegőben.
A talaj hűvös és nedves,
és a gyökerek hálózata
láthatatlanul művelkedik.
?me az élet varázsa -
a lét titkainak lombikja.
A föld újjászületett
és sokrétű módja
a sötétség és csend
alapkövezetéből fakadtak.
Hányszor is álmélkodtam
afféle erőkön és hatalmakon
melyek sem láthatók sem hallhatók
és mégis léteznek.
Mennyire csodálkoztam
mint gyermek az élet titkain
melyek még a merev
és néma kövekben is rejtőznek.
Emelj fel kettőt és üsd
egyiket a másikhoz,
és a lelkük mélyéből
szikrával válaszolnak.
És aztán azok a fennkölt
és örök szikrák egy tiszta,
hold nélküli éjszakán
melyek kivilágítják az egeket!
Miféle csodálatos hatalmak
összeesküdése amely által megtört
a csend és kivilágosodott a sötétség
mielőtt minden elkezdődött?
(Épp oly tanácstalan vagyok
mint gyermekkoromban.)
Talán vissza kéne vonulnom
egy régi kolostorba,
szürke reverendában,
és csend-fogadalmat téve
melyet egy homályos,
gyertyafényes cellában tartok be,
arra várakoznom hogy a csend
mi módon felel.
kora reggeli szellőben,
napozva a vakító fényben
és virág-illatos levegőben.
A talaj hűvös és nedves,
és a gyökerek hálózata
láthatatlanul művelkedik.
?me az élet varázsa -
a lét titkainak lombikja.
A föld újjászületett
és sokrétű módja
a sötétség és csend
alapkövezetéből fakadtak.
Hányszor is álmélkodtam
afféle erőkön és hatalmakon
melyek sem láthatók sem hallhatók
és mégis léteznek.
Mennyire csodálkoztam
mint gyermek az élet titkain
melyek még a merev
és néma kövekben is rejtőznek.
Emelj fel kettőt és üsd
egyiket a másikhoz,
és a lelkük mélyéből
szikrával válaszolnak.
És aztán azok a fennkölt
és örök szikrák egy tiszta,
hold nélküli éjszakán
melyek kivilágítják az egeket!
Miféle csodálatos hatalmak
összeesküdése amely által megtört
a csend és kivilágosodott a sötétség
mielőtt minden elkezdődött?
(Épp oly tanácstalan vagyok
mint gyermekkoromban.)
Talán vissza kéne vonulnom
egy régi kolostorba,
szürke reverendában,
és csend-fogadalmat téve
melyet egy homályos,
gyertyafényes cellában tartok be,
arra várakoznom hogy a csend
mi módon felel.
(3 soros-zárttükrös)
Megöregedtem, én vagyok a peches életem olimpiai bajnoka…
Utóvédharcot is magam folytatok, mivel én vagyok életem csahosa.
Megöregedtem, én vagyok a peches életem olimpiai bajnoka…
Az életem belém férkőzött, mint Madridba az ötödik hadoszlop.
Nehéz nekem a saját életem... bizony, még belőlem mindig csak lop.
Az életem belém férkőzött, mint Madridba az ötödik hadoszlop.
Nem kegyes a lét,
Lassan-lassan fel emészt.
Nem volt szerencsém.
Voltak csodás álmaim,
Létem zúzta szárnyaim.
*
(10 szavas)
Mennék én tovább, de hová?
Ilyen öregen, már csak… sehová.
Út előtt állok...
Hová vezet... induljak?
Éveim kötnek.
Szállnom tovább kellene,
Harcolni léttel, szembe?
*
(Sedoka)
Erőm már fogyott!
Teljes érték hiánya!
Napsütés, csak megtéveszt.
Dominancia
Nálam az erőtlenség!
Felhőkből Nap kukucskál.
Napfény nem segít,
Erőm fogy, testem alélt.
Létem őszbe ért.
Nem forrt össze tört szárnyam,
Társra hiába vártam…
*
(10 szavasok)
Ha öreg fa lennék, már roppanna a törzsem,
Ágaim… létem
A létem, már elég régen érdes,
Lelkem beletörődő, nem mérges.
Nincs más hátra, élni kell létet
Sőt lehet… emelni tétet…
Létem lejtőjén,
Csoszogok... még élnem kell!
Bár, lét terhe nagy.
Szárnyalni még szeretnék,
Fenn, hol az ég azúrkék.
*
(Sedoka)
Izzadva érzem,
Hűvös szellő becsapott.
Hazug frázist lerakott!
Létem izzadós,
Hónaljam, nincs mi hűtse.
Lélek nehezen érti.
Sivár a létem,
Éltető nedű fogytán.
Lelkem nem érti.
Szállni már sosem fogok,
Lét konok, könnyem csorog.
*
(3 soros-zárttükrös)
Bíztam az életemben, vágytam, hogy jó legyen…
Megtaposott életem... testemen-lelkemen.
Bíztam az életemben, vágytam, hogy jó legyen…
Jót is reméltem,
Rosszat kaptam tengernyit.
Létem lesz vesztem.
Hittem az életemben,
Ám szárnyam… csökevényben.
*
Saját életem veszejtett el?
Mi történt... már hetven évemmel?
Saját életem veszejtett el?
Vecsés, 2013. január 7. – Szabadka, 2018. július 14. – Kustra Ferenc – A vegyes formákat én írtam, alájuk a tankákat, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A tankák címe:”Létem zúzta szárnyaim”
Megöregedtem, én vagyok a peches életem olimpiai bajnoka…
Utóvédharcot is magam folytatok, mivel én vagyok életem csahosa.
Megöregedtem, én vagyok a peches életem olimpiai bajnoka…
Az életem belém férkőzött, mint Madridba az ötödik hadoszlop.
Nehéz nekem a saját életem... bizony, még belőlem mindig csak lop.
Az életem belém férkőzött, mint Madridba az ötödik hadoszlop.
Nem kegyes a lét,
Lassan-lassan fel emészt.
Nem volt szerencsém.
Voltak csodás álmaim,
Létem zúzta szárnyaim.
*
(10 szavas)
Mennék én tovább, de hová?
Ilyen öregen, már csak… sehová.
Út előtt állok...
Hová vezet... induljak?
Éveim kötnek.
Szállnom tovább kellene,
Harcolni léttel, szembe?
*
(Sedoka)
Erőm már fogyott!
Teljes érték hiánya!
Napsütés, csak megtéveszt.
Dominancia
Nálam az erőtlenség!
Felhőkből Nap kukucskál.
Napfény nem segít,
Erőm fogy, testem alélt.
Létem őszbe ért.
Nem forrt össze tört szárnyam,
Társra hiába vártam…
*
(10 szavasok)
Ha öreg fa lennék, már roppanna a törzsem,
Ágaim… létem
A létem, már elég régen érdes,
Lelkem beletörődő, nem mérges.
Nincs más hátra, élni kell létet
Sőt lehet… emelni tétet…
Létem lejtőjén,
Csoszogok... még élnem kell!
Bár, lét terhe nagy.
Szárnyalni még szeretnék,
Fenn, hol az ég azúrkék.
*
(Sedoka)
Izzadva érzem,
Hűvös szellő becsapott.
Hazug frázist lerakott!
Létem izzadós,
Hónaljam, nincs mi hűtse.
Lélek nehezen érti.
Sivár a létem,
Éltető nedű fogytán.
Lelkem nem érti.
Szállni már sosem fogok,
Lét konok, könnyem csorog.
*
(3 soros-zárttükrös)
Bíztam az életemben, vágytam, hogy jó legyen…
Megtaposott életem... testemen-lelkemen.
Bíztam az életemben, vágytam, hogy jó legyen…
Jót is reméltem,
Rosszat kaptam tengernyit.
Létem lesz vesztem.
Hittem az életemben,
Ám szárnyam… csökevényben.
*
Saját életem veszejtett el?
Mi történt... már hetven évemmel?
Saját életem veszejtett el?
Vecsés, 2013. január 7. – Szabadka, 2018. július 14. – Kustra Ferenc – A vegyes formákat én írtam, alájuk a tankákat, szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A tankák címe:”Létem zúzta szárnyaim”
