NOÉ

Ádám, Éva és Káin, Ábel,
Rég múlt, a földön sok év eltelt.
Az emberek gonoszak lettek,
Romlottak és Istentelenek.

Csak Noé és családja maradt,
Isten, hű szolgálata alatt.
De csúfolták és kinevették,
Az Úr igaz szeretetéért.

Az erőszak elharapódzott,
Isten ezért megharagudott,
Hogy a bűnös élet pusztuljon,
Földre özönvizet zúdított.

Ám, Noénak még időben szólt,
Góferfából, bárkát készítsen.
Élelemből eleget vigyen,
Állatfajokból egy pár legyen.

Megnyíltak az ég csatornái,
Mélységből földnek forrásai,
Élet felett víz uralkodott,
Bűnnek nyoma nem maradhatott.

Fél év múlva, új élet sarjadt,
Eltűnt a víz, föld kiszáradt.
Noé bárkája megfeneklett,
Ararát hegyén áldott kezdet.

Úrnak, Noé oltárt épített,
Isten neki, ígéretet tett;
Nem lesz több özönvíz a földön,
Szövetségre lépek veletek.

Szivárvány ívem lesz felhőkön,
Szövetségemet, így jelölöm,
Én közöttem és a föld között,
Látva, újszövetséget kötök.

Táncoló hópihék,
Szikrázó fehérek,
Parányi tündérkék,
Hullnak pelyhekként.

Tisztuló felhőkből,
Ragyogó égboltról,
Szállnak libegőn,
Csodaszép takarón.

Suhanó szánkóval,
Jött a télvarázsló,
Hideg fuvallattal,
Dér fagyott a fákon.

Szélvihar vágtat a víztükör felett,
vad hullámokon a pára reszketett,
borongós égbolt sóhaja völgybe száll,
bujkáló nap is időnként meg-megáll.

Lombok hajolnak, az ágak recsegnek,
hatalmas morajlás a fellegekben,
villámok sújtanak az izzó láncra,
ezüstszikrák hullanak sötét tájra.

Dühöngő elemek kegyetlen harca,
megrémít a természet bősz haragja,
vajon meddig dúl e romboló erő,
tombolása miért oly fenyegető?

A szurdok legmélyén nyerítő lovak
állnak esőtől ázottan, dacosan,
pici fény tör utat felhők ködében,
sugarak táncolnak aranykötélen.

Feketébe vadult felhők
villámok közt patakzottak,
sújtva téged, az esengőt,
mennydörögve robajlottak.

Viharában a magas ég
földed dúlva mind elverte,
nem maradt más, csak gyertyafény,
s elárvulva néztél szerte.

Vaksötétség árnyékának
mélységes mély örvényében,
erdőségek illatában,
könnycsatornák kéktükrében.

Ősi honban hontalanul,
számkivetve, ingoványban,
álmodozva álmatlanul
lidércfényes szivárványban.

Mocsár húzta törött lelked,
s véres alkony mi nyűgözött,
dúlt, míg nem jött az éj leple,
s te maradtál mint üldözött.

Szívedben az otthon léte
hegyvidékek, völgyek zöldjén,
folyók, tavak ezüstjében,
porban, sárban Erdély földjén!

Hol hőseid nagy múltjában,
sugallat száll öröködből,
s jégvirágos halmazában
rád lehel a sűrű ködből.

S hogyha dereng majd a hajnal,
mi réges-rég nem gyöngyözött,
cseppen még a dermedt harmat,
a zúzmarás fenyők között.

2015.(Magyar ősi nyolcas versforma)

Már persze érthető a dallam
fülemnek,
tán nem is akartam
pedig megfakul az árva lélek
és ahogy mondom,
kérve kérve
mint egy fűszálon rigon
ezt a rím miatt írom
neked, ha érted
vagy találsz egy szélmarást,
ami a felhőkbe intene
de ne
de ne
maradj magadnak
vagy inkább sokasodjál
nem érted úgyse
hogy is lehetne másként
mit regélek
csak apró ajándék
gyepűlve talán
mint mikor egy
kisfiú nagyot talál
s ha már értette a szókat
csak így utólag
bizony-
lehet talán valami látomás
amibe repül egy
kavics
kicsit derül
akar, s takar
ahogy egy forgó szél amely elül
de fogadd észrevétlenül