Lomb pereg halkan,
Szél viszi hosszan,
Aranyba hajló színes a lét.
Nesz ül a tájra,
Köd simul játszva,
Ősz dalát zengi halkan a rét.

Víz csobogása,
Szél tapad rája,
Fodrokban méri most a levét.
Folyónak partja
Pancsol a habra,
Felejti lassan nyárnak hevét.

Felhő csak lebben,
Lágy eső cseppen,
Hűti a szívek nagy bánatát.
Ringat az este,
Árnyék a lelke,
Hozza a hajnal fény-mosolyát.

Idő csak folyik,
Napokkal kopik,
Ősi varázsló éveket csen.
Minden, mi volt már,
Múltunkban ott jár —
Ősz ölelése szép kegyelem.

Ősznek pírja körös-körbe,
Eső lába lóg a földre.
Beleszürkült, a fény sápad,
Sáros úton tócsa árad.

Arany napnak bronz lett lelke,
A lombhullás megkövette.
Fürtökben lóg nyár melege,
Hordókba folyik dús leve.

Térdel a köd nyirkos reggel,
Ölelkezik hűvös csenddel.
Nyári emlék, fénylő paplan
Ott ázik most az avarban.

Lucskos napon a táj bágyad,
Rozsdásodva őszbe árad.
Csobban a csepp, szerte fröccsen
Karikázik víz tükrében.

Fakó fény ül háztetőkre,
Gyorsan hajlik nap az estbe.
Néma sóhaj múltba csorgó,
Emlék hívó a telt hordó.

Párás hajnal ködöt ringat,
Fázós szellő ágat ingat.
Dérpalástot sző a reggel,
Tó tükörbe dermed csenddel.

Az időt is szél kergeti,
Pókhálóját messze veti.
Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon
Véget ért a nyári álom.

Horizonton körös körbe
Gomolyfelhők gyűlnek össze.
Kályha mellett nyárnak heve
Bele olvad a szívekbe.

(bokorrímes)
Szitált az eső, igen hideget… fázom,
Körbe minden szürke, ez már ’darált mákom’!
Az úton közlekedő autók járdára spiccelnek sarat,
Beköszöntött, jó hevesen... nem vágyott idegen… ruhán maszat.
*
(senrjú trió)
Félelmetesnek
Tűnő, egér-szürkeség.
Hideg… az eső!

Félelmetesnek
Látszó, egér-szürkeség.
Hideg fröccs… eső.

Félelmetesnek
Ható egér-szürkeség.
Hidegvíz… eső
*
(3 soros-zárttükrös)
Mégis van köztünk egy felfoghatatlan kapcsolat,
Hűlő ősznek is megvan szépsége. Avar; alant…
Mégis van köztünk egy felfoghatatlan kapcsolat.
*
(bokorrímes)
Őszt egy pókfonálnyi sem köti már a nyárhoz,
Viszont gumicsizmát kell fölvenni, vádlihoz.
Hideg eső, híg sár, érezzük… vágyjunk nyárhoz?
*
(haiku trió)
Reggel ködfehér.
A levelek, már sárgák.
Sok már avarban.

Erdő már tarkul,
Köd vizekben, hegy alján.
Könnyező felhők.

Hunyorit a nap,
Felhőkben nincs földnézés.
Ősz, mint jó nagy köd.

Vecsés, 2025. október 8. - Kustra Ferenc József -írtam: alloiostrofikus versformában

Altatót suttog a langyos, esti szél,
A fogyó hold szép álmot ígér,
Pazar dunnával teríti be némán,
Ringatja, altatja szerény szurdékán.

Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,
mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,
aluszik a két szemét lezárva,
álmodik szép szívét kitárva!

Alkonyát járja az idő felettem,
ahogy Zselic fölött a lenge szellő,
bús mesét síró, messzi fellegekben
könnyeit hullatja egy szürke felhő.

Lemegy a napsugár immár felettem,
ahogy Zselic dombjain nyugodni tér,
akáclombok közt bújik meg csendesen,
s alkonyába borul a Hindai-bérc.

Fátylas szememben homályos végtelen,
csillag-éj szökik a visnyei tájra,
virágos, zöld mező most oly védtelen,
Zselicnek aljában szemét lezárja.