Futva jöttem, menekültem,
Hogy ne lássak emberarczot.
Fedjetek el, rejtsetek el,
Árnyas erdő, hűs harasztok.

És, ha van erőtök adni,
Világfelejtő álmot,
Hintsetek rám! Tőletek én
Egyebet már ugy se várok.

Elfeledni a világot,
Elfeledni azt, hogy éltem,
Hogy születtem, hogy szerettem,
S emberektől jót reméltem.

Fejem felett ólomszínű,
Nehéz felhők kavarognak,
Vágtat a szél, tépi, bontja,
Koronáját a vadonnak.

Mintha kegyelemre várna,
Felsóhajt és nyög az erdő,
- A halál az úr itt mostan;
Halált hord a szél, a szellő.

A halál az úr itt mostan,
S e lombfosztó némaságban
Leborulok és érzem,
Van gyönyör az elmúlásban.

Káprázatos fény, büvös álom
Dereng a felhős láthatáron.
Aggódva néz körül a nemzet;
Olyan szokatlan még a szemnek.
De száll a köd. Hajnal van ujra;
Virrad már, virrad, halleluja!

Virrad már! Látni a nagy utat,
Mit tett e nép s mit még befuthat
S ereje biztos tudatába
Most ismer immár önmagára.
A rónaságon, rengetegben
Örömfény lángol a szemekben.

De fényből árnyba, a homályba
Egy gondolat száll - és nyomába
Százezrek sohaja támad.
Hol tizenhárom bitófának
Árnyéka int, hív napkeletrűl,
A föld egy perczre összerendül
S a milliók egy pillanatra
Ott élnek mind egy gondolatba.

Egy gondolat! Csak az jut nektek!
Aztán tovább, - a meredeknek!
Előre! Hív a munka láza,
A nemzetnek szent hivatása.
De éltek soha nem feledve,
Csak eltakarva, nem temetve,
Mint mély redő a hősnek arczán,
Mint néma jaj egy nemzet ajkán.