Mámormezőkön bolyongok
Nagybánatú fáradt fejjel,
Kinzó kín között szorongok
Roncsolt, véres, tépett mellel.

Elönt a Tavasz symphoniája
Színes és pazar cifra ruhája,
Színek kacagnak a levegőben
S én nézem fájva, elmenőben.

Vérsen fáj elhagyni a Tavaszt,
Elhagyni a tarka Életrétet,
A szerelmet, mely könnyeket fakaszt
Elhagyni mindent, minden szépet.

Elhagyni a sok pompázó kertet,
Mert a hóhérhalál űz és kerget,
Fáj szaggatva, kínozva fáj
Véres könnyet sír a tavaszi vágy.

Hiába minden sírás, minden könny,
Hiába szeretnék úszni lágyan
Csillogó kékes bárányfelhőkön
S égni tavaszi mámoros vágyban.

Mennem kell, a halál hív, vonszol
Kacagva köröttem kóborol
Búsan járok a Mámormezőn
Gondolkodva Halálon s Temetőn.

Álmodó vagyok én,
Bús álmok halvány álmodója,
Álmodója a kék égnek
Vágtató tavaszi szélnek
Havas jégnek, hideg télnek
Lilásan fénylő, tompa fénynek.
Álmodója elmúlt vágynak
Tikkadt forró bágyadt nyárnak
Béna vágynak, selymes ágynak
Halvány véres mályva szájnak.
Álmodója temetőnek
Hervadt, sápadt szőke nőnek
Sápadt nőnek, kék felhőnek
Cédrusfának, temetőnek.

Markolj a szívembe, tépj véres ronccsá
Kacagj zabolátlan asszonyi sátán
Ha látsz heverni a halál hátán,
Markolj a szívembe, tépj véres ronccsá.

Az égen kacagnak már a halálfelhők,
Ólmos bús ajkam gyónni, megtérni készül.
Menekülni az életből a földi vészbül
Az égen kacagnak már a halálfelhők.

Haláltusámban szeretnék ajkadra forrni,
Pusztulni görcsös, habos kacajjal
Sápadt szerelem-marta ajakkal
Haláltusámban szeretnék ajkadra forrni.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni, vígan, szépen, kéken
Lassan halkan tovaúszó felhő
Nézni fentről, amint a virág nő.

Felhő szeretnék lenni az égen
Élni szeretnék kacagva szépen
Járni lassan, mint felhő az égen
Az ezer veszélyt átélni épen.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni minden sötétségen
Élni világosságba, fénybe, színbe
Belelátni egy apró női szívbe.

Lement a nap, - és bucsuzó sugára
Halovány fényt vetett a vén Naszálra.
Az égen egy-két halvány csillag égett
S mint a gyermek, aki sírok közé tévedt,
Felhők között úgy bujdosott a hold;
Az ég, a föld, szendergett, néma volt.
Ha egy szellő a cserjén átszökött,
Olyan halk sóhaj kelt a fák között,
Mint a szerelmes lányka ajakán,
Mig álmodozik szűzi vánkosán.
A víz a parton halkan mormogott,
Álomba ringatóztak a habok
S mint álmodó lelkében álma képe,
Ragyogott mélyin csillagoknak fénye . . .

Lassan setétült, csendesült a róna;
A domb, az erdő, halkan elmosódva
Belevegyült a barna éjszakába,
- Felöltözött a cserjés gyászruhába
S míg a távolból hűvös esti szél
Szárnyán közelgett lassankint az éj,
Lengett a csolnak halkan a vizen,
Mint könnyű emlék megenyhült sziven.
Az evezőt bevonva csendesen,
Csak szemeidbe néztem kedvesem
És mig fényárban úszott a ladik,
Találgatám mélységük titkait.
Siklott a csolnak csendesen tova,
Partok között, mit nem láttunk soha;
Bokrok közűl csodás hang szállt felénk,
Mit soh'se hallánk, sohsem ismerénk.

Elgondoltam - fejem kebledre hajtva:
Igy menni, menni - sohse jutva partra!
Örökre menni, vissza sohse nézni
A semmibe, az éjbe átenyészni . . .

Eltünni innen, mint egy könnyü álom,
Elhangzani, mint madárdal az ágon,
Lefutni, mint a csillag fut az égrül,
Ha ragyogása a homályba szédül . . .

Azután csend lett, messze néma csend,
A szív a szíven, ajkon ajk pihent;
A szomjas erdő csókról álmodott
És szíve a szivünkben dobogott.
S amig szemembe köny gyült nesztelen,
Öledbe hajtám álmadón fejem,
A hold fejedre glóriát vetett,
Ugy őrködött a pillanat felett . . .