Az élet harcra tanítva rettegtet,
A félelem vaksötétben remegtet.
A szeretet föltehetően egy angyaltól ered,
A gyűlölet meg a démonból dühödten rád mered?!
Ha holdfény süt reád, és a nyugalom örvényin baktatsz,
Nézelődsz, sötétben nem látsz, jobb híján felhőket vallatsz…

Boszorkányokat, a gonoszokat, hogy lehet elgáncsolni?
A meghalt, eltűnt hősöket hogyan lehet felmagasztalni?
Pedig ez benne van az új, a modern jövőképbe,
Nem bánnád tudni, mi várható még a modern létbe?
A mai lét szinte könnybe fulladt mosoly…
Közben azt sulykolják neked, ez nem komoly.

Ha mögötted elhagyva, elárvult a kárhozat,
Előtted meg, csodás lesz a nyílt jövő varázslat,
Akkor az életed még rendes kerékvágásba is kerülhet,
Élted a nagy boldogságban, mint a nagy Alföld, úgy elterülhet!

Töredezett jövőképnek balsors a látnoka,
Balszerencse a tűzetlenség hűlt zsarátnoka…
Értékelted már, hogy mi az, mi lehet, mi jövőben elveszhet?
Már a közömbösség a vigaszod? Lehet, hogy a lét megveszhet?

Vecsés, 2014. május 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Mostanában többször látom, hogy szürkébb az égbolt, sőt, már nem tart fánkot a bolt…
Az égboltot sokasodó felhők festik át, szomszéd lova fájlalja patát…
Mi fú… ez már bizony őszi szél és ő ’kiséret nélkül’, így monoton zenél…
Van, hogy esőcseppek csebbennek ablakomra, lemossák, ha elég a koszra…

Nézem az órám, várom, mutassa delet, közben indult harang és simítja lelket.
Miben bízzak, már őszi óra sem régi, a lyukas eresz meg ’jön az eső’… hörgi.

Konklúzióm, hogy az ősz, ködállarcban lófrál,
Közeledik hozzám, de nem látom a csóknál…

Vecsés, 2023. november 1. –Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Hanyatt esett nap
Arca dühében izzik,
Kivörösödött.

Ablakhoz tapadt
Rozsdás levelek könnye,
Elmúlást sirat.

Méltóság fája
Tócsának vizébe lép,
őszi alkonyon.

Suttogó este
Fekete árnyék oson,
Felhő-vonulás.

Csillag szemű ég
Őrzi lucskos föld álmát...
Éjjeli műszak.

Lassan jár a Hold,
Vigyázó tekintettel...
Föld felügyel-ő!

Laposodik Napnak íve,
Fakuló a világ színe.
Rozsdás a táj, zord a szíve,
Jó időnek fogy a híre.
Milyen lesz a termény íze?

Puttonyból a szőlő nektár
Fahordóban új bort pesztrál.
Dús földeken tart a leltár,
Vetésre vár néhány hektár.
Langyos idő lesz a mentsvár.

Fákat rázza a kevély szél,
Csörögve hull tépett levél.
Az avarban gomba henyél,
Gyűjtögesd, és jókat egyél,
Ám kalapjával résen legyél!

Bár fák levele tarka, tépett;
Indián nyár vissza lépett.
Felhők közül Nap felfénylett,
Sárgít a tök, magja érett.
Ősz emberrel együtt érzett.

Vénasszonyok padra ülnek,
Szép színekben megfürödnek.
Hó végéig gyönyörködnek,
Míg a szentek el nem jönnek,
S hullanak a fagyos könnyek.

De addig a serény ember
Munkálkodik - vagy ezerrel,
Spájz és pince telik tettel,
Maggal, lével friss gyümölccsel,
Áldott földből szeretettel.

Mire zord jég felhőt dermeszt,
A hideg szél havat gerjeszt.
Fáradt ember álmot erjeszt...
Földben a mag tavaszt fejleszt,
Megújhódást titkon termeszt.

Viharos idő...
Csepp loccsan a tócsában.
Libabőrös nap.

Felhőtakaró
Sötétre hízta magát.
Nyála csordogál.

Korgó gyomrú ég,
Szeme villámokat szór...
Dühöngő könnyet.

Esőt permetez,
Prüszköl a fújtató szél.
Vacogva tüsszent.

Didergő vidék
Hajlongva dagaszt sarat...
Kémények füstjét.