Idő 
Értékelés 
Értékelés Sokszor nem értem.....!
Sokszor nem értem az embereket,kik lelkük mélyén ugyan arra vágynak!
Sokszor nem értem,hogy tudhatott pár ember ekkora hatalmat szerezni magának!
Nem értem,hogy hagyhatjuk boldogságunk veszni!
Nem értem,miért hagyjuk az értékeinket megsemmisíteni!
Sokszor nem értem,miért bántjuk azt aki folyamatosan ad!
Sokszor nem értem,hogy lehetünk mi mindannyian ugyanolyan; vak!
Nem értem az embereket,nem értékelik azt ami megadatott!
Nem értem,hogy nem vesszük észre,hogy minden megvan, mit akarunk, de mi még is a megélhetésért harcolunk!
Drága Földanya; Bocsánatodért esdekelek,hogy nem vesszük észre,hogy te vagy boldogságunk! És csak kutatunk,keresünk,de semmit nem találunk! Pedig benned minden meg van, mi embernek kell! Hisz Isten így alkotott meg! Mindent ami te vagy,és ami benned van, és minket akiket a képmására alkotott,tű hegynyi pontossággal, egymást szolgálva!
Hisz állataid, csodás lényükkel minket segítenek! De mi helyettük gépeket alkotunk és gyártunk! Házaink téglából vannak, mikor lehetne abból ami rajtad terem, Földanya!
Az utaink aszfalt borítja, mikor lehetne a te pázsitod,és pora! Gyönyörű szép hatalmas tájad látván,megbecsülve, vigyázva és óvva!
Őseink kincseit elveszítjük,mikor ők mutatták meg miből,hogyan,mit készítsünk!
Mindenkit megáldva,születésekor valami tehetséggel,hogy tanítsuk egymást!
Ha a természettel együtt élnénk,oly szép lenne minden! Hisz te mindent meg adsz nekünk!
Isten jóvoltából! Hisz Oly szépen megalkotta e világot!
Sokszor nemértem......!
Nem értem az embereket,hogy darált beminket, pár nagy hatalmu ember!
Akiket Isten bukott Angyala vezet!
Akik döntenek felettünk,hogy miképp éljünk és tegyünk! Lassan elpusztítva FöldAnyánkat,ki semmizve teljesen!
És akkor már nem lesz választásunk,birkaként,mosott aggyal haladunk mind végig az úton! Ahol csak a nagy hatalmúak, kéjjel, kedvel, rajtunk nevetve élhetnek,mert ez az ő gonoszságuk záloga.
Nem értem.....! Nem értem.....!
Ébredj! Ébredj! Ember....Isten alkotása! Ne hagyd magad butitva! Mert csak ők sulykolják ezt beléd,eltorzítva elméd!
Mert ők a Hatalom! A Gonosz! Tárgyakat szeretve! Pénzt felhalmozva,aminek cseppnyi értéke sincs,számukra még is a legnagyobb kincs.....
Háborút szítva! Éhezőket földbe taposva, élnek!
De mi,akiknek a szívében szeretet lakozik, ezt megváltoztathatnánk! Ne féljünk hát!
Mi, Isten gyermekei, mindennel felvértezve élünk, ha hiszünk!
Hinni kell ő benne,hogy jobbá tehessük e világot! Ha végre felébrednénk, és tennénk érte, hogy újra Boldogok legyünk! Egy Családként együtt,újra élhessünk!
Ahol az emberi értékek, újra fontossak lennének!
Ahol magasztalva vigyáznánk egymásra! Ahol egymást tanítva tanulnánk! Ahol közösen építenénk,vetnénk és aratnánk! Ahol megosztanánk és cserélnénk! Ahol ha kedvünk tartja,csak úgy útra kellnénk! És bárhol is térnénk meg, Isteni szeretettel fogadnának!
Mindenki szeretetben élhetne e földön! Szenvedés és fájdalom nélkül! Ahol nincs betegség! Mert szívünk tisztasága és nyugodtsága,testünk egészségét formálja!
Ha végre felébredne az ember, és együtt elindulnánk az úton! Boldogságunk és Szabadságunkért! Ha ezt mi, összefogva megtennénk!
A mi Istenünk elsöpőrné, a gonoszt, a földfelszínéről!
És mi Angyalok örökké élhetnénk, a
Földi paradicsomába!
Amit oly szépen megalkotott, a természet körforgássával!
Ahol Élet és Halál ugyan olyan szép, mert nem érzel hiányt,mikor az utad végéhez érsz. Hálát érezve távozol,hogy e földön élhettél! Mérhetetlen Boldogságban! Szeretetben! Eggyé válhatva a természettel!
És az utolsó szívdobbanásodnál érzed és tudod, Isteni fényed testet öltve, újra élheted e Csoda Életet!
Sokszor nem értem az embereket,kik lelkük mélyén ugyan arra vágynak!
Sokszor nem értem,hogy tudhatott pár ember ekkora hatalmat szerezni magának!
Nem értem,hogy hagyhatjuk boldogságunk veszni!
Nem értem,miért hagyjuk az értékeinket megsemmisíteni!
Sokszor nem értem,miért bántjuk azt aki folyamatosan ad!
Sokszor nem értem,hogy lehetünk mi mindannyian ugyanolyan; vak!
Nem értem az embereket,nem értékelik azt ami megadatott!
Nem értem,hogy nem vesszük észre,hogy minden megvan, mit akarunk, de mi még is a megélhetésért harcolunk!
Drága Földanya; Bocsánatodért esdekelek,hogy nem vesszük észre,hogy te vagy boldogságunk! És csak kutatunk,keresünk,de semmit nem találunk! Pedig benned minden meg van, mi embernek kell! Hisz Isten így alkotott meg! Mindent ami te vagy,és ami benned van, és minket akiket a képmására alkotott,tű hegynyi pontossággal, egymást szolgálva!
Hisz állataid, csodás lényükkel minket segítenek! De mi helyettük gépeket alkotunk és gyártunk! Házaink téglából vannak, mikor lehetne abból ami rajtad terem, Földanya!
Az utaink aszfalt borítja, mikor lehetne a te pázsitod,és pora! Gyönyörű szép hatalmas tájad látván,megbecsülve, vigyázva és óvva!
Őseink kincseit elveszítjük,mikor ők mutatták meg miből,hogyan,mit készítsünk!
Mindenkit megáldva,születésekor valami tehetséggel,hogy tanítsuk egymást!
Ha a természettel együtt élnénk,oly szép lenne minden! Hisz te mindent meg adsz nekünk!
Isten jóvoltából! Hisz Oly szépen megalkotta e világot!
Sokszor nemértem......!
Nem értem az embereket,hogy darált beminket, pár nagy hatalmu ember!
Akiket Isten bukott Angyala vezet!
Akik döntenek felettünk,hogy miképp éljünk és tegyünk! Lassan elpusztítva FöldAnyánkat,ki semmizve teljesen!
És akkor már nem lesz választásunk,birkaként,mosott aggyal haladunk mind végig az úton! Ahol csak a nagy hatalmúak, kéjjel, kedvel, rajtunk nevetve élhetnek,mert ez az ő gonoszságuk záloga.
Nem értem.....! Nem értem.....!
Ébredj! Ébredj! Ember....Isten alkotása! Ne hagyd magad butitva! Mert csak ők sulykolják ezt beléd,eltorzítva elméd!
Mert ők a Hatalom! A Gonosz! Tárgyakat szeretve! Pénzt felhalmozva,aminek cseppnyi értéke sincs,számukra még is a legnagyobb kincs.....
Háborút szítva! Éhezőket földbe taposva, élnek!
De mi,akiknek a szívében szeretet lakozik, ezt megváltoztathatnánk! Ne féljünk hát!
Mi, Isten gyermekei, mindennel felvértezve élünk, ha hiszünk!
Hinni kell ő benne,hogy jobbá tehessük e világot! Ha végre felébrednénk, és tennénk érte, hogy újra Boldogok legyünk! Egy Családként együtt,újra élhessünk!
Ahol az emberi értékek, újra fontossak lennének!
Ahol magasztalva vigyáznánk egymásra! Ahol egymást tanítva tanulnánk! Ahol közösen építenénk,vetnénk és aratnánk! Ahol megosztanánk és cserélnénk! Ahol ha kedvünk tartja,csak úgy útra kellnénk! És bárhol is térnénk meg, Isteni szeretettel fogadnának!
Mindenki szeretetben élhetne e földön! Szenvedés és fájdalom nélkül! Ahol nincs betegség! Mert szívünk tisztasága és nyugodtsága,testünk egészségét formálja!
Ha végre felébredne az ember, és együtt elindulnánk az úton! Boldogságunk és Szabadságunkért! Ha ezt mi, összefogva megtennénk!
A mi Istenünk elsöpőrné, a gonoszt, a földfelszínéről!
És mi Angyalok örökké élhetnénk, a
Földi paradicsomába!
Amit oly szépen megalkotott, a természet körforgássával!
Ahol Élet és Halál ugyan olyan szép, mert nem érzel hiányt,mikor az utad végéhez érsz. Hálát érezve távozol,hogy e földön élhettél! Mérhetetlen Boldogságban! Szeretetben! Eggyé válhatva a természettel!
És az utolsó szívdobbanásodnál érzed és tudod, Isteni fényed testet öltve, újra élheted e Csoda Életet!
Képzeletem?.
Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja ?állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.
Csak ücsörgök a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre?
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.
Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.
A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgök egyedül, meditálok, közben éj, oly? légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.
Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.
A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül?
Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat?
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat?
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mit itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs?
Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok?
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.
Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk?
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk?
Nem kell azért tán? feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.
Vecsés, 2015. június 30. ? Kustra Ferenc
Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja ?állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.
Csak ücsörgök a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre?
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.
Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.
A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgök egyedül, meditálok, közben éj, oly? légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.
Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.
A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül?
Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat?
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat?
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mit itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs?
Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok?
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.
Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk?
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk?
Nem kell azért tán? feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.
Vecsés, 2015. június 30. ? Kustra Ferenc
Az Idő csiganyálon kúszik,
pedig mindig siettetnénk, a munka végét, a forróságot, vagy a hideget.
Aztán az év végéhez közeledve nyúlcipőt húz az Idő,
Átrohan az adventen, a csillagszórókon, és meg sem áll a zajos petárdákig.
Ünnepel a világ, búcsúztatja a szépet és a rosszat,
a remény és az elmúlás felett érzett keserédes üresség keveredik a pezsgőszagú lehelettel.
Olyan ez, mint amikor egy varázslatos utazás után a húgyfoltokat kerülgeted a hazai flaszteren.
S ha túl sokat ittál, kitör belőled az óév fájdalmának vulkánja.
Fogadkozunk, hogy jövőre megváltozunk, szuperhősökké vagy csak jobb emberekké válunk.
Kevély tort ül felettünk az Idő, a másnapot lencsébe és malacsültbe folytjuk,
és miközben bambán átsiklunk az újévi jókívánságokon,
reménykedünk, hogy idén talán kegyesebbek lesznek velünk az Istenek.
pedig mindig siettetnénk, a munka végét, a forróságot, vagy a hideget.
Aztán az év végéhez közeledve nyúlcipőt húz az Idő,
Átrohan az adventen, a csillagszórókon, és meg sem áll a zajos petárdákig.
Ünnepel a világ, búcsúztatja a szépet és a rosszat,
a remény és az elmúlás felett érzett keserédes üresség keveredik a pezsgőszagú lehelettel.
Olyan ez, mint amikor egy varázslatos utazás után a húgyfoltokat kerülgeted a hazai flaszteren.
S ha túl sokat ittál, kitör belőled az óév fájdalmának vulkánja.
Fogadkozunk, hogy jövőre megváltozunk, szuperhősökké vagy csak jobb emberekké válunk.
Kevély tort ül felettünk az Idő, a másnapot lencsébe és malacsültbe folytjuk,
és miközben bambán átsiklunk az újévi jókívánságokon,
reménykedünk, hogy idén talán kegyesebbek lesznek velünk az Istenek.
Időt kért a haláltól egy lődörgő agy,
és lázasan kutatta a Világ létét,
tudva, hogy jövőnk nem csupán a Földön van,
hanem valahol, kívül öle rezgésén.
Gondolatában suhant mindenekfelett,
merre színjátszó gázfelhők kőröztek,
s távol, míg az Űr csendjében révedezett,
gömbhalmazok csillámai sűrűsödtek.
Majd a sötét anyag, opálos mezsgyéjén
az elhajlott tér örvényén át áramlott,
túlon a fekete lyuk megdermedt fényén,
hol az élet show-ja már láthatatlan pont.
2018
és lázasan kutatta a Világ létét,
tudva, hogy jövőnk nem csupán a Földön van,
hanem valahol, kívül öle rezgésén.
Gondolatában suhant mindenekfelett,
merre színjátszó gázfelhők kőröztek,
s távol, míg az Űr csendjében révedezett,
gömbhalmazok csillámai sűrűsödtek.
Majd a sötét anyag, opálos mezsgyéjén
az elhajlott tér örvényén át áramlott,
túlon a fekete lyuk megdermedt fényén,
hol az élet show-ja már láthatatlan pont.
2018
Nem tudom, miért érdekel
Sok lángelme, mit énekel.
Bolond ember, akiben nincsen kétely,
Bolondabb az, ki nem ismer félelmet!
Én tudom ez a hazugság!
Egy valami jellemez: kíváncsiság.
Nem tudom, mi is vár énrám,
Ott, hol ember sohasem járt.
Eljön az áhított Paradicsom, oly
Melyről mindenki csakis csodát papol?
S az ki romlott, embertelen,
Vajon könyörtelenül tipródik el?
Nem tudom. Mégis úgy érzem,
Elveszett magányos lényem.
S félelem uralkodik elmém felett,
Majd acél dogmám szép lassan öli meg.
Emiatt keresem helyem.
Miért tátong lyuk szerető szívemen?
Nem tudom, hallja imáim...
Bárki... S figyeli álmaim?
Lesz-e, aki segítő kezét nyújtja,
S felemel magasra, újra meg újra?
Ha kell mindig fogja kezem.
A végsőkig, s még tovább marad velem.
Nem tudom, meddig ver szívem,
És meddig kell hogy elhiggyem...
Van Isten? Oly sok szenvedés, Hiába!?
És lesz-e ki megbocsátja hibámat,
Mikor lehunyom a szemem...
Mikor örökre lehunyom a szemem.
Sok lángelme, mit énekel.
Bolond ember, akiben nincsen kétely,
Bolondabb az, ki nem ismer félelmet!
Én tudom ez a hazugság!
Egy valami jellemez: kíváncsiság.
Nem tudom, mi is vár énrám,
Ott, hol ember sohasem járt.
Eljön az áhított Paradicsom, oly
Melyről mindenki csakis csodát papol?
S az ki romlott, embertelen,
Vajon könyörtelenül tipródik el?
Nem tudom. Mégis úgy érzem,
Elveszett magányos lényem.
S félelem uralkodik elmém felett,
Majd acél dogmám szép lassan öli meg.
Emiatt keresem helyem.
Miért tátong lyuk szerető szívemen?
Nem tudom, hallja imáim...
Bárki... S figyeli álmaim?
Lesz-e, aki segítő kezét nyújtja,
S felemel magasra, újra meg újra?
Ha kell mindig fogja kezem.
A végsőkig, s még tovább marad velem.
Nem tudom, meddig ver szívem,
És meddig kell hogy elhiggyem...
Van Isten? Oly sok szenvedés, Hiába!?
És lesz-e ki megbocsátja hibámat,
Mikor lehunyom a szemem...
Mikor örökre lehunyom a szemem.
