A hold lassan emelkedik
a recés hegycsúcsok felett
mint egy sápadt, himlőjeles
és túlsúlyos fenék,

és a felhők
halálosan szürkék,
mint pocsék pára
sodródva mérgezett tó felett.

A gyülekezet fel van világítva
lángoló fáklyákkal
és lobogó örömtűzzel:
a fény és sötétség játéka.

A groteszk alakok,
köpenyben és kapucniban,
amint óvatosan ismerkednek
és kiszimatolják egymás fajtáját.

Míg a hold még emelkedik,
metsző nevetések
és disszonáns kiáltások
feltüzelik a vad táncot.

Végül is korbács csapások
és vonagló testek,
hús és vér egyesülése:
az érzékiség és fájdalom éjféli tora.

De mindeközben,
Monsieur bozontos
kecske fejével és görbe
csavaros szarvakkal trónol.

Aranysárga szeme
nyugodt és archaikus,
és sötét húsos szája
kajánul mosolyog.

Puhán lépdelt a fű felett,
kertembe tündér érkezett.
Billegette kicsit szárnyát,
elűzte az éjnek árnyát.

Hajnal pírja festette be.
Madarak daloltak vele.
Öröm öntötte el szívem,
hálával telt meg a lelkem.

Igaz volt, vagy csak látomás?
Mindegy is, ez oly csodás.
Gyönyörű lett a reggelem,
jer hát, élvezd te is velem.

Mézes és epés adagokban,
Örömteli és bánatos porciókban,
Van földi sorsunk kimérve.

Az Édenre melyet elhagytunk
Mégis vissza gondolunk
De az üdvösség még nincs elérve.

De majd eljön az a hajnal
Mikor méz és epe, bánat s öröm,
Többé nem ural felettünk;

Mikor az ember megváltása
Isteni győnyőrben ragyog
És mindannyian szabadon lélegzünk.

Ne légy bánatos, ha lelked hideg.
Felmelegszik majd szunnyadó szíved.
Ha átcsap feletted a változás szele,
szállsz, sodródsz, változol majd vele.

Ne félj hát az újtól, mástól soha.
Beborít majd szépség aranypora.
Más nem is moshatja le szívedről.
Csak, ha folyó fakad könnyekből.

Ma este is egyedül vagyok.
Fejem felett néma csillagok.
Szánkázva felszántják az eget.
Eszembe jut, ki már nem szeret.

Felpillantok a tágas égre.
Nem vágyom most magányos éjre.
Elcserélném a csillagos eget.
Mosolyáért, ki már nem szeret.