Puhán lépdelt a fű felett,
kertembe tündér érkezett.
Billegette kicsit szárnyát,
elűzte az éjnek árnyát.

Hajnal pírja festette be.
Madarak daloltak vele.
Öröm öntötte el szívem,
hálával telt meg a lelkem.

Igaz volt, vagy csak látomás?
Mindegy is, ez oly csodás.
Gyönyörű lett a reggelem,
jer hát, élvezd te is velem.

Mézes és epés adagokban,
Örömteli és bánatos porciókban,
Van földi sorsunk kimérve.

Az Édenre melyet elhagytunk
Mégis vissza gondolunk
De az üdvösség még nincs elérve.

De majd eljön az a hajnal
Mikor méz és epe, bánat s öröm,
Többé nem ural felettünk;

Mikor az ember megváltása
Isteni győnyőrben ragyog
És mindannyian szabadon lélegzünk.

Ne légy bánatos, ha lelked hideg.
Felmelegszik majd szunnyadó szíved.
Ha átcsap feletted a változás szele,
szállsz, sodródsz, változol majd vele.

Ne félj hát az újtól, mástól soha.
Beborít majd szépség aranypora.
Más nem is moshatja le szívedről.
Csak, ha folyó fakad könnyekből.

Ma este is egyedül vagyok.
Fejem felett néma csillagok.
Szánkázva felszántják az eget.
Eszembe jut, ki már nem szeret.

Felpillantok a tágas égre.
Nem vágyom most magányos éjre.
Elcserélném a csillagos eget.
Mosolyáért, ki már nem szeret.

A táj felett megültek
a vastag, szürke
fellegek
esett is kicsit
s fázósan közeledett
az este akkor
amikor találkoztunk
veled
valami mást kerestünk
mind a ketten
te igás lovat
én szeretőt
egyikünk sem az volt
aminek a másikat vártuk
és nem lobbant fel
egyikünkben sem
a rőzselángunk
miközben
egy asztal mint
sanda spicli bennünket
figyelt
tudtuk hogy
talákozásunk
nem lesz több ilyen
te kínodban nevettél
mielőtt felálltunk
nem szóltam én sem
nem tiltakoztam

hideg őszünk lesz
azt hiszem