Érzéketlen világ, amelyben mos élünk,
a mókuskerék forog, aggódunk és félünk.
Elszakadt a köldökzsinór ember, s ember között,
távolodni látszik már, mit Isten összekötött.

Gépies az élet, fogytán a szeretet,
szomjazzuk régen az igaz örömöket.
Él még a remény, fogjunk hozzá végre,
kezdjük önmagunkkal, tekintsünk az égre.

Az Istenünk jó, segít, ha szépen kérjük,
mindent megad, ha imáinkkal segítjük.
Ültessünk magot, melyből szeretetfa nyílik,
ápoljuk, gondozzuk, hisz csak ezen múlik.

Ha kibúj t a mag kicsinyke csírája,
hagyd magasra nőni, legyen koronája.
Koronája terítse be az egész világot,
simítsa el az arcokon a megfáradt ráncot.

Szeretetre vágyunk, azon munkálkodunk,
hogy valóság legyen ez, ne csak az álmunk.

Madárpillanat rebben
a vándorló égen.
A szitáló fényben
gyümölccsel vajúdnak
a terhes ágak.

Diót roppant a tél
magzatdobbanása,
Mikor először sírnak
fel az őszi fellegek...

Elszorul a torkom, fájó sírás fojtogat,
elrontotta valami talán a napomat?
Egyre jobban érzem, hogy szorítja mindenem,
nem tehetek semmi mást, hagyom, kiengedem.

Esőcsatornáim egyre jobban megtelnek,
mint a vulkán a földből a felszínre törnek.
Erőt vesz rajtam, visszatartani nem tudom,
sírj tovább, csak sírj, a lelkemet nyugtatgatom.

Nem vagyok most boldogtalan, bánat sincs bennem,
miért áztatom hát a testem és a lelkem?
Egy mosoly fut át rajtam, boldogságot érzek,
sírni most oly jól esik, ezek örömkönnyek.

Tudom milyen a szabadság,
mégsem vagyok szabad,
tudom hol a hontalan,
szabad szabadság.

Ameddig kiterjesztem karom,
addig mehetek unos-untalan,
s majd ha már nem akarom,
megállhatok valahol.

Néha körbe-körbe szállok,
mint a sas,a levegőben,
de egy nap bezárul a kör,
én benne maradok egyedül.

Fojtogatom magam saját magammal,
és fuldoklás közbe csak nyelek,
egy kis időre levegőhöz jutok,
nevetek,s majd szenvedek.

Addig nem lehetsz szabad,
míg el nem hiszed szavad.
S míg tudod mi az,mit érzel,
addig csak játszol a fél-késszel.

Majd ha amint tudod,
ki is állsz mellette,
akkor hidd el lehull a bilincs,
mi értékeid ette.

Szerethet a szív órákon át,
de míg háborog és keres,
addig nem talált honra,
és boldog nem lehet.

Ha lenyugszik szépen,csendben,
s nevetve figyel a melegben,
tudni fogja mit mindig is tudott,
ott van szíve,hol a nap nyugodott.

Ha nem vagy eltévedek,
perceim céltalanok,
s bolyongok,
mint fényüket vesztő,
útjukat tévesztő
hullócsillagok.
S nem vagyok.
Csak néha egy lélek,
kit reménye felkap,
s visz egy mocsár felett...
olyankor a felhőkön át
ráhajolok a rózsák szirmára,
s onnan illatokat csenek
a szél szelíd selymes hajára.
Ha nem vagy, eltévedek,
s nem találom helyem,
kóboran lüktet a szív,
szédül a vér is ereimben.
Csókjaid méz- szava csak,
szárnyat oldó szent dal,
és mikor nem szól,
csak vagyok, rohanok,
a könnyek völgyébe zuhanok,
fáradtan és árván,
mint szárnya-vesztett angyal...