Újra élek szívemben már nincs harag meg békéltem a világgal elfogadtam sorsomat.Szívemből a gyász ki költözött,újra ön magam vagyok tele reménnyel vágyakozással mit isten adhatott.Érzem újra a nap melegét testemen,érzem a szelőt fújni az arcomon,látom újra a színeket nem csak a feketét s fehéret.A remény a szívembe költözött újra élek végre megint önmagam vagyok.

Szegény, megfáradt véneim
a kapuk előtt, ilyenkor alkonyattájt
a megtérés szekereire várva
megőszülve, megdicsőülve
vagy a szükség görbebotjain megalázva
nem hordja már az erjedő
must szagát a szél
s a kakasok sem kiabálnak
a kertek alatt a szerelemről
csak folyton, folyvást az emlékek
az emlékek sebzett madarai
hullanak odafentről s verdesnek
lábatok előtt, a kaputok előtt
s mire van reménye a percnek?
s mit ér a távoli ígéret földje
a Kánaán ? hiába lettek útjai kikövezve ?
s hol van az álom ?
hol van az álom ami fölitta a szíveteket
karotokból az erőt, csontotokból a foszfort ?
ki biztatott, ki tántorított és ki ellen
ki védett meg titeket ?
ki feszítette velőtökben az idegeket ?!
ki tudja már ?
sejtelmes, messzi tárogatókon
játssza szólóját a magány
a csillagok fénytelen éjszakáin
s ki tudja mekkora az út még odáig ?
eljön, ami elkerülhetetlen
táncoló fekete asszonyok
táncoló fekete kocsisok
táncoló fekete lovak elhozzák egyszer !
S mégse a kín ! Mégse a kín szivárogjon
ereitekbe ! Mégse veszítsétek a hitetek !
Gyökerükkel, mint fák a földbe
mint a hegyen kövek a kövekbe !
Fogódzunk megáldva s megverve
tetteitekkel fájdalmas
s félelmes örökötökbe !
Megváltani egyszer titeket !
Önmagunk által is tiértetek !
Ámen

Lebontott kontyotok
emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát és a csodákat
nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn, felsebezve
kikötözve májusi füvekre, fákra
szeles, szerelmes dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik felittátok a szívemet, s véremben
szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató dombra
Ti anyáim ! szeretőim !
Testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen...
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok kitárt karotok
emlékzuhatagába
temetkezve
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek

Néha csak egy kis magányra vágyom,
Ismét szobám ajtaját bezárva látom.
Csak meredek, s nézem szobám sötét falát,
Ahogy a rózsa vörösből feketébe folyik át.

Az érzés fura, pörgetem magányos lelkembe
A régi, megfakult emlékeket,
S közben a szobám sötét falára meredek,
Csak meredek...

Olyan apró volt
Tenyeremben hoztam
Puha , fényes ,fekete
Két kicsi gömb a szeme
Vigyázva fogtuk és hoztuk
Rögtön el is kereszteltük
BOGI lett és nem tücsök
Több volt Ő mint kutya
Talán beszélni is tudna
Puli volt Ő a javából
Elhoztuk az anyjától

Neveltük okos, szép legyen
Lett a családnak kedvence
Mikor nyílt a kapu Ő meglátott
Ki nem hagyta,hogy ugráljon
Udvaron szaladt körbe
Nagyokat kiabálva
Megjött gazdi, lesz ma lagzi
Ilyenkor hempergett és nevetett
Szép fogsora fehérlett

El nem ment mellőlem
Csak olykor tért ki előlem
Vigyázott Ő nagyon a házra
Engem mindig haza várva
Öreg lett és beteg szegény
Orvos segített nyugovóra tért
Távol voltam és nem itthon
E szomorúságot ne lássam
Előtte még a házat Ő bejárta
Búcsút intsen utoljára
Élőlény volt Ő nem kutya
Szívem sajgott sirattam Őt