Nekem ez a hazám!
Itt hallják halkuló hangom,
szavaim értik is talán.
Itt ölelt fáradt ölébe,
tanított igaz szóra,
imádságra anyám.
Ide tartozom.
Őseim emlékei
erre vonulnak éjszakánként.
E tájon vágtat
ifjúságom szilaj-vad
csikója, rázva sörényét.
Itt, ahol élek, e határ-peremen.
A vihar-tépte, ár-cibálta
gondok ösvényein.
Itt akarom, hogy lássák hasznom,
szolgáljon szavam, szívem.
Ide tartozom.
Gyökereim holtak hajába
kapaszkodnak mélyen a földbe,
a szülőföld fekete ragacs-rögeibe.
Vele eggyé válik majd porladó porom,
míg humusszá változom.
Itt vagyok itthon.
Közétek tartozom,
kik még dacosan dédelgetitek
az árva magyar szót
a megtartás okán.
Ez a hazám.
A születés jogán!

November-Korponai István

Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei
mint a sokat élt ember haja ősszé.
Nyugat felé vadkacsák szállnak s
a barna rőt avarban varjak,harkályok
kutatnak lusta rovarok után.
Milyen béke,összhang,csend van itt
e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül
takarják be a még zöld füvet,mint jó anya
óvja a didergő gyermeket.
Langyos még a tér a napfény halvány
ereje villan a horizonton át de elfedik
szürkés fekete eget betöltő felhők.
Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés
mint dolga közben megfáradt ember ha
szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.
Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai
megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.
A kövér avar közé vermeli magát a sün
elrejtőznek a cseppnyi madárkák
ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi
szeretet a gondoskodás?
November lett,ilyenkor még ültethetsz
dió fát, no nem magadnak,aki majd követ
Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd
mindent ismerő emlékezet.
Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!

Időt kért a haláltól egy lődörgő agy,
és lázasan kutatta a Világ létét,
tudva, hogy jövőnk nem csupán a Földön van,
hanem valahol, kívül öle rezgésén.
Gondolatában suhant mindenekfelett,
merre színjátszó gázfelhők kőröztek,
s távol, míg az Űr csendjében révedezett,
gömbhalmazok csillámai sűrűsödtek.
Majd a sötét anyag, opálos mezsgyéjén
az elhajlott tér örvényén át áramlott,
túlon a fekete lyuk megdermedt fényén,
hol az élet show-ja már láthatatlan pont.

2018

SODOMA ÉS GOMORA PUSZTULÁSA

/ BIBLIAI TÖRTÉNET/

A hajnali ébredéssel,
Angyalok segítségével,
Lótnak egész családjával,
Távozniuk kellett gyorsan.

Vagyonukat hátra hagyva,
Csak életüket mentették,
Sodoma városát elhagyva,
Meghúzódtak barlang mélyén.

Az angyalok parancsolták,
Hogy vissza soha ne nézzenek,
Míg a várost el nem hagyják,
Ne álljanak meg, siessenek.

Lót asszonya visszanézett,
Sajnálta a sok szép évet,
Kezét az égnek emelte,
Sóbálvánnyá dermedt teste.

Kénköves eső hullott le,
Hátuk mögött föld remegett,
Megnyílt, a várost elnyelte,
Egy nagy sós tó lett helyette.

Reggel nagy robajra ébredt,
Ábrahám, sietve kiment.
Az ég e városok felett,
A füsttől elfeketedett.

Azért pusztult el Sodoma,
És vele együtt Gomora,
Mert lakói gonoszsága,
Nem javult sok idő óta.

Még tíz igaz ember sem volt,
Jóság, erény sem lakott ott,
Így Isten keze lesújtott,
A gonosz erő távozott.

Táncolt.
A fekete szatén átölelte, vele lebbent tökéletes társaként. Valaki felé nyújtott egy pohár pezsgőt.
Hűs volt, és a buborékok csiklandozták az orra hegyét.
Nevetett, és vele nevettek.
A poháron hagyott rúzsnyom csókká vált az éjben...
Elvarázsolt órák vagy csak egy pillanat.
Ki tudja?
A hálószoba ablakán beszűrődő holdfény, Ő látta!
Szaténruha a szőnyegen, mellé egy nyakkendő ledobva. Sóhaj töri meg a csendet,
s vérvörös körmökkel beletúr a fölé hajló férfi hajába,
majd gyengéden hátába mélyeszti körmeit,
hogy magához húzza őt.
Magához, magába.