Szófelhő » Fekete » 40. oldal
Idő    Értékelés
Mosolyogsz balgaságomon,
mikor hiszem a tudás minden rejtelmeit.
Hagyod, hogy csontkemény falakba
ütközzön fejem.
Szabados szárnyamat minden nap letörik.
Húsom, vérem, esztelen elmém fél a jövőtől.
Sugárzik a kín a jelenből.
Remény szikráit a közöny minden napjai
álomporrá zúzzák.
Hitnek erejét több dimenzióban
farkasok marják.
S a szeretet, vágyálom lenne csupán?
De hisz ott vannak a gyerekek, a feketén sírók,
az öregek a beletörődők,
s a költők, a nemzetébresztő
téged imádó betűvetők.
Legyél vendég nálam s népemnél,
ülj le,
poharamat százszor elmosom
mielőtt inni adnék,
tányérod nem lehet üres.
Legyél vendég,
feküdj,
pihenj,
maradj nálunk.
Az öregnek csüng a feje sír,
mert ne vendég legyél,
legyél a dalban, a téged dicsőítőben,
önmagunk erejében, az imánkban
s a mindennapi kenyerünkben.
Beküldő: Babindák István
Olvasták: 1420
Tollund férfi, ki voltál te?
Mocsarak mélyébe temetve
Ősi fának a tövében
Elkorhadva, elfeledve
A fekete föld alatt
Szádban nehéz gyökerekkel,
Sosem szabadulsz.
Hogy haltál meg
Nyakadon hurok, mi a bűnöd?
Miért köt örökké testedhez?
Dermedt könnycsepped hallgat
A kietlen pusztában

Szemembe tüzet gyújt
Könnyet gyűjt magányod.

Tollund férfi, ki voltál te?
A sarkcsillag fénylik hidegen
A néma fekete égen
Üres fekete szemedbe
Boríts be földdel, fekete földdel
A fekete Hold fénye marjon
S fekete víz hordja szét könnyeidet
Fekete tengerekbe.
Beküldő: Sófalvi Áron
Olvasták: 476
Az álom zavaros, zöld tó. Taszít.
Ujjaim között kesernyés füst kígyózik
az égig érő fák felé.
Pestről nem látni a bölcs hegy köré
gyülemlő, fekete felhőhadat,
amiből telt idomú Luna,
öreg barátnőm,
dölyfösen lép ki.
Megfürdet, betakar
az éj ezüstös, kék levével.
A cigaretta lassan ég,
akár ez a perc,
nem siet sehová,
csend dorombol a Hargita lábánál,
jóllaktak az éhes farkasok.
Nekem ez a hazám!
Itt hallják halkuló hangom,
szavaim értik is talán.
Itt ölelt fáradt ölébe,
tanított igaz szóra,
imádságra anyám.
Ide tartozom.
Őseim emlékei
erre vonulnak éjszakánként.
E tájon vágtat
ifjúságom szilaj-vad
csikója, rázva sörényét.
Itt, ahol élek, e határ-peremen.
A vihar-tépte, ár-cibálta
gondok ösvényein.
Itt akarom, hogy lássák hasznom,
szolgáljon szavam, szívem.
Ide tartozom.
Gyökereim holtak hajába
kapaszkodnak mélyen a földbe,
a szülőföld fekete ragacs-rögeibe.
Vele eggyé válik majd porladó porom,
míg humusszá változom.
Itt vagyok itthon.
Közétek tartozom,
kik még dacosan dédelgetitek
az árva magyar szót
a megtartás okán.
Ez a hazám.
A születés jogán!
Beküldő: Nagyné Losonczi Ágota
Olvasták: 541
November-Korponai István

Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei
mint a sokat élt ember haja ősszé.
Nyugat felé vadkacsák szállnak s
a barna rőt avarban varjak,harkályok
kutatnak lusta rovarok után.
Milyen béke,összhang,csend van itt
e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül
takarják be a még zöld füvet,mint jó anya
óvja a didergő gyermeket.
Langyos még a tér a napfény halvány
ereje villan a horizonton át de elfedik
szürkés fekete eget betöltő felhők.
Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés
mint dolga közben megfáradt ember ha
szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.
Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai
megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.
A kövér avar közé vermeli magát a sün
elrejtőznek a cseppnyi madárkák
ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi
szeretet a gondoskodás?
November lett,ilyenkor még ültethetsz
dió fát, no nem magadnak,aki majd követ
Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd
mindent ismerő emlékezet.
Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!
Beküldő: Korponai István
Olvasták: 1346