Tollund férfi, ki voltál te?
Mocsarak mélyébe temetve
Ősi fának a tövében
Elkorhadva, elfeledve
A fekete föld alatt
Szádban nehéz gyökerekkel,
Sosem szabadulsz.
Hogy haltál meg
Nyakadon hurok, mi a bűnöd?
Miért köt örökké testedhez?
Dermedt könnycsepped hallgat
A kietlen pusztában

Szemembe tüzet gyújt
Könnyet gyűjt magányod.

Tollund férfi, ki voltál te?
A sarkcsillag fénylik hidegen
A néma fekete égen
Üres fekete szemedbe
Boríts be földdel, fekete földdel
A fekete Hold fénye marjon
S fekete víz hordja szét könnyeidet
Fekete tengerekbe.

Az álom zavaros, zöld tó. Taszít.
Ujjaim között kesernyés füst kígyózik
az égig érő fák felé.
Pestről nem látni a bölcs hegy köré
gyülemlő, fekete felhőhadat,
amiből telt idomú Luna,
öreg barátnőm,
dölyfösen lép ki.
Megfürdet, betakar
az éj ezüstös, kék levével.
A cigaretta lassan ég,
akár ez a perc,
nem siet sehová,
csend dorombol a Hargita lábánál,
jóllaktak az éhes farkasok.

Nekem ez a hazám!
Itt hallják halkuló hangom,
szavaim értik is talán.
Itt ölelt fáradt ölébe,
tanított igaz szóra,
imádságra anyám.
Ide tartozom.
Őseim emlékei
erre vonulnak éjszakánként.
E tájon vágtat
ifjúságom szilaj-vad
csikója, rázva sörényét.
Itt, ahol élek, e határ-peremen.
A vihar-tépte, ár-cibálta
gondok ösvényein.
Itt akarom, hogy lássák hasznom,
szolgáljon szavam, szívem.
Ide tartozom.
Gyökereim holtak hajába
kapaszkodnak mélyen a földbe,
a szülőföld fekete ragacs-rögeibe.
Vele eggyé válik majd porladó porom,
míg humusszá változom.
Itt vagyok itthon.
Közétek tartozom,
kik még dacosan dédelgetitek
az árva magyar szót
a megtartás okán.
Ez a hazám.
A születés jogán!

November-Korponai István

Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei
mint a sokat élt ember haja ősszé.
Nyugat felé vadkacsák szállnak s
a barna rőt avarban varjak,harkályok
kutatnak lusta rovarok után.
Milyen béke,összhang,csend van itt
e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül
takarják be a még zöld füvet,mint jó anya
óvja a didergő gyermeket.
Langyos még a tér a napfény halvány
ereje villan a horizonton át de elfedik
szürkés fekete eget betöltő felhők.
Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés
mint dolga közben megfáradt ember ha
szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.
Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai
megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.
A kövér avar közé vermeli magát a sün
elrejtőznek a cseppnyi madárkák
ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi
szeretet a gondoskodás?
November lett,ilyenkor még ültethetsz
dió fát, no nem magadnak,aki majd követ
Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd
mindent ismerő emlékezet.
Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!

Időt kért a haláltól egy lődörgő agy,
és lázasan kutatta a Világ létét,
tudva, hogy jövőnk nem csupán a Földön van,
hanem valahol, kívül öle rezgésén.
Gondolatában suhant mindenekfelett,
merre színjátszó gázfelhők kőröztek,
s távol, míg az Űr csendjében révedezett,
gömbhalmazok csillámai sűrűsödtek.
Majd a sötét anyag, opálos mezsgyéjén
az elhajlott tér örvényén át áramlott,
túlon a fekete lyuk megdermedt fényén,
hol az élet show-ja már láthatatlan pont.

2018