Bogaras és bolhás volt Bobikánk,
Doki mondta, fürödjön a kutyánk.
Nosza, gyógyszer száz liter meleg vízbe,
Az meg bele műanyag edénybe.

Ötven kilós kutyát beültettem,
Nyaka alatt fogta a bal kezem.
Jobbal meg öntözgettem busa fejét,
Szerette, be sem csukta a két szemét.

Öt percig áztattuk a fehér lében,
Anyu és Anita locsolta bőven.
Szerette Bobi, nem volt ellenvetése,
De úgy nézett ki, mint egy szétázott ürge.

Végén hordóból nem tudtam kivenni,
Felborítottam, ki kellett önteni.
Kiöntöttem a vizet a kutyával,
De úgy néz ki, végeztünk a bolhákkal.

Budapest, 1998. július 4. ? Kustra Ferenc József ? a mi újfundlandink volt?

Egyszerűen fogalmazva két realitást ismerek:
Egy belsőt és egy külsőt, vagy ha tetszik,
Egy szubjektív és objektív világot.
Akár milyen határtalannak is tűnik a világ
végtelen távlataival, minden emberi koponyában
potenciálisan van egy világegyetem.
Fejemben nincs helye se “id”-nek se “ego”-nak
melyek vad spekuláció alapján fogantak,
mert minden alkalommal mikor van egy ötletem
egy ősrobbanás vagy egy szupernóva
lángra lobban a koponyámban.

Ezért, Sigmund bácsi, te ravasz vén róka,
Tudatom veled hogy nem vagyok rabja
a szenvedélyemnek, és nincs semmi vágyam
visszakúszni anyám méhébe.
Még kevésbé akarom apámat meggyilkolni
hogy anyámmal hálhassak.
Inkább, magamon túl nyúlok, hol igazi lényem
olyan mint egy mozdulatlan inga,
vagy egy függőón mely világosan kimutatja
a különbséget a vízszintes és a merőleges között
és emígy állok.

Bármi történik, szemem és fülem nyitva van,
és ha nem is vagyok hatvan évnél több,
magamban hordom vezércsillagomat,
de te, kedves Zigi, az ingatagokat és őrülteket
használod mércédé. Valaha is gondoltál arra
azokat tanulmányozni kik próbálják
az emberi szférát túlhaladni, vagy talán
úgy gondoltad hogy szárnyra kapnak,
és ezért elérhetetlenek részedre?

Míg te, vén szélhámos, turkálsz poros és nedves
tárgyak között egy nedves pincében,
én a házam tetején ülök és engedem magamat
elragadtatni az éjszakai csillagok által,
és vízióim vannak Buddhák és ős bölcsekről kiknek
ajkain csüngök amint egymással beszélgetnek.
Amint álmodozom, a Himalája csúcsaira kerekedek
és bennsőséges ismeretet szerzek a tiszta fehér fényről.
Te viszont le akarsz engemet rántani valamiféle
ősiszapba, melyre csak úgy tudok válaszolni hogy: Pfuj!

Mint egy kis király ültem a szánkón
melyet nagyanyám mererőltetésel húzta.
Enyhe pelyhek hullottak az égből
és a hó mint patyolatos fehér takaró
fedte be a keményre fagyott földet,

Ölemben tartottam egy barna papírban
burkolt csomagot, mert nagyanyám megkért
hogy szorosan tartva vigyázzak rá.
A falu szegényeihez voltunk útba, kiket
megsegített. Ilyen volt az én nagyanyám.

Az én nagyanyám egy áldott lélek volt
kit az Úristen már régen szívébe vette.
Hóviharban vagy kánikulában, az én
nagyanyám életében mindig akadt valaki
kit önmagánál fontosabbnak tekintette.

A fehér plafon közömbös,
A bölcső meg rideg, merev.
Hangok ütköznek a csendben,
De a porcelán nem sérül meg.

A két kis szem vágyakozik,
És a kék szemekkel szembe néz,
A szemüveg fénye meg-megcsillan,
De nem mozdul a felnőtt kéz.

A gyerek sírás nem hallatszik
És a dajkálás elmarad,
A falióra tompán ketyeg,
Az idő szívtelenül halad.

Távoli horizont pára lepte képét,
arcod napsugár színezte látványa fedi.
A nap neked kölcsönözte fényét,
szép ívű homlokod búzakoszorú fedi.

Nem kell nékem ennél szebb,
szinte túlvilági látvány.
Szemed az égnél is kékebb,
bőröd fehér, mint a márvány.

Mit nekem a horizont zárta,
távoli ,felsejlő világ képe.
Hisz szemem a legszebbet látja,
mit keretbe vont a nap fénye.