Idő 
Értékelés 
Értékelés Művészkém lett a tavasz…
Felhőtlen égről, az első pirkadati fénysugár,
Lenyúlva a földre, absztrakton megnyúlt árnyakat fest.
At árnyrajzok olyanok, mint egy részegen elnyúlt test.
Felhőtlen égről, támadólag lehullik sok sugár…
*
Árnyak is rügyeznek,
Körvonal... mint ikonikus.
Fekete-fehérben.
*
Reggeli színjáték…
Tavaszi árnyjáték…
Fényrajzolt parádék…
A nap meg közben, csak mászik föl a szolgálati létrán,
Miközben nem sután ontja sugarát, nem fukarkodván.
*
Jő a kikelet,
Ágon, cinege ugrál.
Jó idő: kipp-kopp...
*
Békét sugárzó,
Kéklő az ég. Boldogság.
Búgó vadgerlék.
*
Napfelkeltekor,
Rigó dalol, dallamot.
Korai virág.
*
Jön a melegség,
Madarak is dalolnak.
Új idő… hirdet!
*
Vibráló fények…
Oly’ zöldek a hajnalok…
Nap, álmosan kel…
*
Fényes napsugár,
Megjött már, bimbót fakaszt.
Szép virágoskert.
*
Hajnalhasadás
Meghozza új napkeltét.
Fűcsomó sarjad.
*
Beszélgetnek fák,
Várják a rügyfakadást.
Daloló szelek!
*
Pattanó rüggyel
Kel a hajnali remény.
Remény, állandó!
*
Réteken mállik
Szét, reggel pirkadata.
Nem harmatos fű.
***
Máskor reggeli esőben mosakszik a napnak sugára,
Mert ad magára!
Vecsés, 2018. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, HIAQ –ban, eredeti Baso féle haikukban, 10 szavasban.
Felhőtlen égről, az első pirkadati fénysugár,
Lenyúlva a földre, absztrakton megnyúlt árnyakat fest.
At árnyrajzok olyanok, mint egy részegen elnyúlt test.
Felhőtlen égről, támadólag lehullik sok sugár…
*
Árnyak is rügyeznek,
Körvonal... mint ikonikus.
Fekete-fehérben.
*
Reggeli színjáték…
Tavaszi árnyjáték…
Fényrajzolt parádék…
A nap meg közben, csak mászik föl a szolgálati létrán,
Miközben nem sután ontja sugarát, nem fukarkodván.
*
Jő a kikelet,
Ágon, cinege ugrál.
Jó idő: kipp-kopp...
*
Békét sugárzó,
Kéklő az ég. Boldogság.
Búgó vadgerlék.
*
Napfelkeltekor,
Rigó dalol, dallamot.
Korai virág.
*
Jön a melegség,
Madarak is dalolnak.
Új idő… hirdet!
*
Vibráló fények…
Oly’ zöldek a hajnalok…
Nap, álmosan kel…
*
Fényes napsugár,
Megjött már, bimbót fakaszt.
Szép virágoskert.
*
Hajnalhasadás
Meghozza új napkeltét.
Fűcsomó sarjad.
*
Beszélgetnek fák,
Várják a rügyfakadást.
Daloló szelek!
*
Pattanó rüggyel
Kel a hajnali remény.
Remény, állandó!
*
Réteken mállik
Szét, reggel pirkadata.
Nem harmatos fű.
***
Máskor reggeli esőben mosakszik a napnak sugára,
Mert ad magára!
Vecsés, 2018. február 15. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, HIAQ –ban, eredeti Baso féle haikukban, 10 szavasban.
Hideg tél volt, és hűvös este
szél süvített a fák alatt,
csupasz törzsükre havat szitálva
fehérre festve águkat.
Csillám fehérbe öltözött minden,
s áthatolva az ablakon,
hófehér csipke függönyt rajzolt
a tél, míg hirtelen átosont.
Kihűlt szobámon s vissza se nézve
a rosszul záródó ablakon,
hideg szelét az arcomba fújva
mintha mondaná: itt vagyok!
Mégsem fázom. Hisz karodba bújva
tested melege áthatol,
minden apró kis porcikámon,
halvány pírt festve arcomon.
Tudod: amikor átölelsz engem,
jöhet bármilyen vad vihar,
semmi sem árt, és nem ingat meg
sem hideg tél, sem a téli fagy.
Nem kell semmi, csak szeress engem,
s ha majd a hajnal közeleg,
együtt találjon összebújva,
s őrizze álmunk éberen.
szél süvített a fák alatt,
csupasz törzsükre havat szitálva
fehérre festve águkat.
Csillám fehérbe öltözött minden,
s áthatolva az ablakon,
hófehér csipke függönyt rajzolt
a tél, míg hirtelen átosont.
Kihűlt szobámon s vissza se nézve
a rosszul záródó ablakon,
hideg szelét az arcomba fújva
mintha mondaná: itt vagyok!
Mégsem fázom. Hisz karodba bújva
tested melege áthatol,
minden apró kis porcikámon,
halvány pírt festve arcomon.
Tudod: amikor átölelsz engem,
jöhet bármilyen vad vihar,
semmi sem árt, és nem ingat meg
sem hideg tél, sem a téli fagy.
Nem kell semmi, csak szeress engem,
s ha majd a hajnal közeleg,
együtt találjon összebújva,
s őrizze álmunk éberen.
Ötvenegy év, de nem bánok semmit,
s ma is ugyan úgy gondolom,
akkor voltam csak igazán boldog,
mikor még kicsik voltatok.
Amikor egyszerre mind a hárman
félve, karomba bújtatok,
mintha az égig emeltek volna
hófehér szárnyú angyalok.
Ma is szeretlek mindhármatokat
s tiétek minden sóhajom,
Amely az éji szellő szárnyán
áramlik be az ablakon.
Szeretlek titeket. S Őt is épp úgy,
bár tudom: nem lehet velem,
mégis hozzá száll minden álmom,
s bármi is jöjjön, szeretem.
Mint a kertemben nyíló rózsák,
amelyek szirmot bontanak
édes illattal, elbódított
Épp úgy, egy röpke perc alatt.
Ha tehetném, szívem négy darabra
osztanám széjjel köztetek,
hogy egyformán áradjon mindőtökre,
a szívemben lévő szeretet!
s ma is ugyan úgy gondolom,
akkor voltam csak igazán boldog,
mikor még kicsik voltatok.
Amikor egyszerre mind a hárman
félve, karomba bújtatok,
mintha az égig emeltek volna
hófehér szárnyú angyalok.
Ma is szeretlek mindhármatokat
s tiétek minden sóhajom,
Amely az éji szellő szárnyán
áramlik be az ablakon.
Szeretlek titeket. S Őt is épp úgy,
bár tudom: nem lehet velem,
mégis hozzá száll minden álmom,
s bármi is jöjjön, szeretem.
Mint a kertemben nyíló rózsák,
amelyek szirmot bontanak
édes illattal, elbódított
Épp úgy, egy röpke perc alatt.
Ha tehetném, szívem négy darabra
osztanám széjjel köztetek,
hogy egyformán áradjon mindőtökre,
a szívemben lévő szeretet!
Tűnődöm. E téli hidegségben
felsikolt a téli esti csend,
üvölt a szél, elsöpörve mindent,
s átsüvít a vékony üvegen.
Oly hevesen fúj be a teraszra
felkavarva minden hópehelyt,
sűrű, fehér torlaszokat hagyva
haragjában, mintha intene.
Messze van a lángsugarú nyár még,
s ki tudja, hogy lesz e kikelet,
vagy itt marad sűrű havat ontva
a tél, amely egyre hidegebb.
Tűnődöm. E puszta, hideg télben
Te is fázol? S éppen úgy remegsz,
mint én? S vajon hallod e, ha szólok,
vagy hangomat elnyeli a csend.
Ki tudja most, hányan várnak arra,
jöjjön végre napfény, és meleg,
hiszen mások mindig fényben úsznak,
nekünk jut csak süvítő hideg.
Istenem! Most arra kérlek téged,
rájuk is küldj egy kis hideget,
S a verejtékért, amit értük ontunk,
nekünk is hozz végre meleget!
felsikolt a téli esti csend,
üvölt a szél, elsöpörve mindent,
s átsüvít a vékony üvegen.
Oly hevesen fúj be a teraszra
felkavarva minden hópehelyt,
sűrű, fehér torlaszokat hagyva
haragjában, mintha intene.
Messze van a lángsugarú nyár még,
s ki tudja, hogy lesz e kikelet,
vagy itt marad sűrű havat ontva
a tél, amely egyre hidegebb.
Tűnődöm. E puszta, hideg télben
Te is fázol? S éppen úgy remegsz,
mint én? S vajon hallod e, ha szólok,
vagy hangomat elnyeli a csend.
Ki tudja most, hányan várnak arra,
jöjjön végre napfény, és meleg,
hiszen mások mindig fényben úsznak,
nekünk jut csak süvítő hideg.
Istenem! Most arra kérlek téged,
rájuk is küldj egy kis hideget,
S a verejtékért, amit értük ontunk,
nekünk is hozz végre meleget!
Elmúlt az ünnep, de nekem mégis
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.
Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.
Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.
Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.
Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.
Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.
Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.
Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.
Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.
Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.
Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!
