Földre tüsszent bágyadt felhő,
Fejem védi az esernyő,
De a szél is prüszköl vele,
Nedves lett a hátam fele.
Loccsan a csepp, szerte fröccsen,
A kátyuból könnyen löttyen.

Égnek leve pancsol, kopog,
Csatornákból szinte csobog.
Bár esernyőm fejem védte,
Víz a gúnyám térdig érte.
Mire utam végig jártam
Esernyőmmel bőrig áztam.

Ősznek pírja körös-körbe,
Eső lába lóg a földre.
Beleszürkült, a fény sápad,
Sáros úton tócsa árad.

Arany napnak bronz lett lelke,
A lombhullás megkövette.
Fürtökben lóg nyár melege,
Hordókba folyik dús leve.

Térdel a köd nyirkos reggel,
Ölelkezik hűvös csenddel.
Nyári emlék, fénylő paplan
Ott ázik most az avarban.

Lucskos napon a táj bágyad,
Rozsdásodva őszbe árad.
Csobban a csepp, szerte fröccsen
Karikázik víz tükrében.

Fakó fény ül háztetőkre,
Gyorsan hajlik nap az estbe.
Néma sóhaj múltba csorgó,
Emlék hívó a telt hordó.

Párás hajnal ködöt ringat,
Fázós szellő ágat ingat.
Dérpalástot sző a reggel,
Tó tükörbe dermed csenddel.

Az időt is szél kergeti,
Pókhálóját messze veti.
Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon
Véget ért a nyári álom.

Horizonton körös körbe
Gomolyfelhők gyűlnek össze.
Kályha mellett nyárnak heve
Bele olvad a szívekbe.

Az égen vitéz ül dideregve,
Vállán köd-palást, csillag-seregbe.
Orion neve, Nimród híre,
Zeng messze földre, tenger fölébe.

Öve három fényes csillagból,
Mint harcos övcsat régi kardból.
Alnitak, Alnilam, Mintaka,
Égi arany szikrázik rajta.

Mutat keletet, nyugatot is,
Szélnek s hajósnak vigasz ez is,
S a vándor ég, midőn sötétlik,
Útjukat a népek tőle kérik.

Szóló költemény Gízának köve,
Piramis orma mutat feléje.
Nagy Vadász, nyulat űz télidőn.
Kutyákkal az örök csillagmezőn.

Az égi bölcsőhely méhében,
Új csillag születik, M42 ködében.
S amíg világ... ég és hold kering,
Orion őrzi, amitől idő elring.

Siófok, 2025. április 28. Gránicz Éva- írtam: csillagászati ismertetőként.

Nem védtelen, mint a vadállat,
és, ha szükségét érzi,
törvényt bont.
Ahogy az erdőben járok,
Csak hallgatok,
És hallgatom, ahogy az avar
dühösen rám förmed, ha rúgom,

Nem védtelen, de vadállat,
ahogy hanyatt,
tarkóm alatt a kezemmel
fekszem, a réten,
Rágok egy fűszálat,
elkapom a szellőt,
Etetem a méheket.
Pont úgy, mint régen,

Védtelen vagyok,
mint a vadállat,
de, ha a szükség úgy hozza,
Mégis törvényt bontok,
És a csendből vérzivatar lesz,
Látom a rémes sorsokat,
És, hogy mikor mit rontottam el,
Most ne gyere közel,
beleket ontok.

De ezt egy apró madárka nem tudja
és rászáll a vállamra,
Csivitel a fülembe,
Lassan lehűl a vérem,
Ma már nem ölök többet,
És, akik eddig a földre löktek,
Sértetlenül mehetnek haza,
hogy megöleljék a gyerekeiket.

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!