Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!

Fák koronája
Csillag-pelyhektől ékes,
Deres varázslat.

Csipkézett fátyolt
Ködpára gyarapítja,
Tündérek bája.

Ropogós szellő
Csillámot szór a földre,
Kristályos álmot.

Téli hangulat
Pille szárnyon szerte száll,
Hűvös érintés.

Hófehér béke
Pihen zúzmarás tájon,
Fagyos nyugalom.

Napkorong elbújt
Rózsaszín felhők mögé...
Szelet jósolgat.
Tapasztalat sugallja,
Fújdogál majd holnapra.

Bíbor-sáv izzik,
Napnak parazsa pislant.
Lassan elszunnyad.
Csendesedik már a táj,
Nincsen zaj mi fülbe váj.

Vörös égalja
Sötét-lilát varázsol,
Homályos alkonyt.
Az árnyék is olvad már,
Dagad az est mint az ár.

Sárga holdsugár
Földnek vérében pancsol...
Lelket cirógat.
A természet szenderül,
Éjszakába elmerül.

Ébredő csillagok
Úszó párába fúlnak,
Köd tengerébe.
Felhő fátylat ereget,
Földre álmot csepegtet.

A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.

Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.

A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.

Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.

Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.

Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.

Ma még hiszem azt, hogy egyszer minden más lesz,
s elvonulnak egyszer majd a fellegek
fejem fölül, és csöndes kis szobámat
egyszer még öröm hangja veri fel.

Ma még hiszem, azt, hogy úgyis talpra állok,
bárhogy húz földre mázsás súly, teher,
kopott szívemben van még annyi álom,
hogy mindig, mindenben vigaszt nyújt nekem.


Ma még hiszem azt, hogy enyém lesz a holnap,
ha erősen küzdök, s nincs olyan teher,
melytől gyönge lábam bárhogy megroggyanna,
ne tudnék felállni százszor is, ha kell.

Ma még hiszem azt, hogy minden egyes napban
van valami, miért élni érdemes,
hisz bármily törékeny az emberi lélek,
minden kis örömtől lepkeszárnyra kel.

Ma még hiszem, hogy bármily hideg tél lesz,
mindig találok majd egy kis meleget,
amely melegít, s adhatok belőle
minden embernek, ki fázik, hogyha kell.

Hiszen éppen attól oly erős az ember,
hogy minden akadályon átlép, és lehet,
épp attól erős az élni akarása,
hogy száz csatát megvív, amíg újra nyer.