Ott, hol a csendnek súlya van,
S a félelem ül a falakban,
Hol minden álom rabként ébred,
S elnyeli a kimondott beszédet,
Ott él egy láng a szív mélyén,
Egy ősi vágy az ember vérén,
Mely nem hajol meg senki előtt,
S áttöri egyszer a néma időt.

Szabadság, te végtelen ég,
Te vagy a remény, a mindenség,
Te vagy a szárny, mely messze repít,
A hang, mely láncokat szakít,
Te vagy a fény a sötét éjben,
A bátorság az ember szívében,
Te vagy az út, mely önmagunkhoz vezet,
S melyért az ember mindent megtehet.

Nem kérsz aranyat, sem koronát,
Nem kéred mások hódolatát,
Nem vagy a gazdag kiváltsága,
Nem vagy a hatalom ajándéka,
Te ott vagy minden tiszta szóban,
Az igazságért vívott harcokban,
Egy gyermek őszinte mosolyában,
S az ember szabad gondolatában.

De hányan élnek még bilincsben,
Kiknek a holnap is csak kincsben
Mérhető, melyet sosem látnak,
Kik hangtalanul falnak állnak,
Kiknek a szívük már nem remél,
Mert minden reggel újra fél,
Kiknek a lelkét rács takarja,
S elfojtott hangjuk égbe marja.

Hány ember állt már csatatéren,
Hogy ne rabként éljen a föld mélyén,
Hány élet hullt a porba némán,
Hány anya sírt gyermekét várván,
Hány zászló lengett vérben ázva,
Hány álom került sírba zárva,
S hány nép kiáltott egykor bátran,
Hogy szabad lehessen a hazában.

A szabadság nem puszta szó,
Nem csupán egy zászló lobogó,
Nem ünnep, melynek vége egyszer,
Nem dísz, mit viselhet az ember,
Hanem felelősség, tiszta tett,
Mely minden döntésben ott lehet,
Mert szabadnak lenni annyit jelent,
Hogy tiszteled a másik embert.

Szabad az, ki mer gondolkodni,
Ki nem fél kérdezni, változni,
Ki nem hisz vakon minden szónak,
Ki nem szolgája más akaratának,
Ki vállalja saját hibáit,
S nem árulja el álmait,
Ki akkor is igaz marad,
Ha körülötte minden szétszakad.

Szabad az, ki nem gyűlöl másért,
Nem emel falat a másságért,
Ki nem ítél pusztán a névért,
Nem tapos el mások hitéért,
Ki tudja, minden ember egy,
S minden szívben remény dereng,
Mert nincs szabadság szeretet nélkül,
S nincs békesség elfogadás nélkül.

Ne hidd, hogy szabadság a káosz,
Hogy minden tett egyformán jogos,
Mert aki mások jogát elveszi,
Saját szabadságát temeti,
A szabad ember nem rombol,
Nem él mások könnyeiből,
Hanem úgy járja saját útját,
Hogy másnak is meghagyja múltját.

Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a szép szavaknak,
Szabadság kell a művészetnek,
A dalnak, versnek, értelemnek,
Szabadság kell a hit világán,
A kérdésnek és az igazságán,
Mert ahol elnémul minden hang,
Ott a jövő is hangtalan.

Ne zárd kalitkába a lelket,
Ne vedd el mástól a reményt,
Ne oltsd ki más szemében a fényt,
Ne tedd a félelmet törvénnyé,
Mert minden ember szabadnak született,
S nem arra, hogy rettegve éljen,
Aki a másik szárnyát töri,
A saját égboltját is elveszíti.

Láttam már népet térdre hullni,
Láttam már országot elnémulni,
Láttam már igaz szót elásva,
S hazugságot trónra emelve állva,
De láttam szemet újra gyúlni,
Láttam reményt hamuból nyílni,
Mert minden elnyomott világban
Ott él a lázadás a vágyban.

Egyetlen hang is hegyet mozdít,
Egyetlen tett is korszakot fordít,
Egyetlen kéz is hidat épít,
Egyetlen szív is reményt éleszt,
Nem kell hozzá mindig fegyver,
Elég a bátor, tiszta ember,
Ki nem hajol meg a hazugságnak,
S példát mutat az igazságnak.

A szabadság nem örökölt kincs,
Melyhez többé semmi közünk nincs,
Naponta őrizni kell újra,
Nem bízhatjuk pusztán a múltra,
Mert amit egyszer megszereztünk,
Könnyen elveszhet, ha feledtünk,
Ha nem vigyázunk minden jogra,
Új lánc kerülhet a holnapokra.

Ne félj hát attól, hogy más vagy,
Hogy benned külön világ marad,
Ne félj kimondani, mit érzel,
Ne bújj el mások ítéletében,
A saját hangod érték és erő,
A saját utad csak a tiéd,
Mert nem azért születtél e földre,
Hogy mások árnyékában élj örökre.

A szabadság néha fájdalom,
Nehéz döntés egy hajnalon,
Mikor a könny is útjelzővé válik,
S a régi világ darabokra hullik,
Mikor a biztos helyett az ismeretlen vár,
S a szívedben száz kérdés kiált,
De mégis lépsz, mert tudod jól,
Hogy a saját sorsod rólad szól.

Szabadság él a szél szavában,
A tenger végtelen hullámában,
A hegytetőn, hol nincs határ,
A madárban, mely hazát talál,
A napban, mely mindenkire ragyog,
A folyóban, mely utat hagy ott,
S minden ember szívében ott él,
Aki a holnaptól már nem fél.

Ne legyen több néma áldozat,
Ne fojtsa el lánc az álmokat,
Ne legyen bűn az igaz beszéd,
Ne kelljen rejteni a reményt,
Ne legyen úr a félelem,
Ne legyen bilincs az értelem,
Legyen a föld minden lakója
A saját életének alkotója.

Mert nem a falak adnak hazát,
Nem a parancs szabja meg sorsát,
Nem a korona tesz naggyá,
Nem a hatalom tesz szabaddá,
Hanem az ember tiszta lelke,
Aki nem adja fel a hitet,
Aki nem fél a holnap fényétől,
S nem menekül a felelősségtől.

Ha egyszer majd eljön az idő,
Mikor nem kell többé félni,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy szabadon álmodhat és remél,
Mikor a béke nem csak ígéret,
S nem választ el embert az érdek,
Akkor majd büszkén mondhatjuk el,
Hogy a szabadság bennünk kelt fel.

S ha egyszer minden hang elcsitul,
S az utolsó fény is elhalványul,
Maradjon itt egy igaz üzenet,
Mit nem törölhet el az enyészet:
A szabadság nem csupán jog,
Hanem a lélek legmélyebb titka,
S amíg egy ember szabadon álmodik,
A remény lángja sosem alszik ki.

Fájdalmas dolog apró kavicsnak lenni,
Megtiporva, hasztalan a porba veszni.
Mert mindenki látatlanul tapos rajta,
Mulandó léte, homokká váló hajsza.

Ám Ki hasztalan kaviccsá vált csak mára,
Büszke szikla, hegyorom volt hajdanában.
Föld katlanából szakadt ki kemény teste,
S lávája fényétől reszketett az este.

Félve csodálták őt sokszor, és oly sokan,
Hegycsúcsként égre törve, csak állt dacosan.
Állt szilárdan, akár egy isteni bástya,
Évezredek vad viharait kiállva.

És lám, mégis... Horzsolódva egyre-másra,
Hiába jött oly keménynek a világra.
Lett Ő is, mint friss kenyérből száraz morzsa,
Hisz elkopni, s tűrni: ez volt csak a sorsa.

Hold-udvar fénylik
Sápadt csillagok között-
Telt Hold-mágia.
Néma a táj alszik már,
Kong az óra napot zár.

Holdsugárban árny,
Nesztelen egy kuvik száll-
Varázslatos csend.
Szívben a vágy mocorog,
Csak a magány gomolyog.

Mosolygós a Hold,
Napnak szeme ragyog rá-
Kerekded élmény.
Fényét hinti szerteszét,
Misztérium szellemét.

Áldott legyen az ünnep a földön,
s legyen mindenhol friss kenyér,
áldott legyen az Úr, ki leküldte
hozzánk egyszülött gyermekét.
Áldott legyen ki az éhezőknek
akár egy szelet kenyeret ad,
ki ebben a züllött, gonosz világban
mindenekfölött ember maradt.
Áldott legyen az otthon, hol élünk,
s érezzük jobban melegét,
maradjon mindig, minden időkben
meghitt, kellemes menedék.
Hol halkul a szó, és csitul a lélek,
s szinte már csak a csend beszél,
hűvös nyugalmát hintve széjjel,
melytől édes a pihenés.
Legyen a szó most csöndes, csitító,
s meghittebb minden ölelés,
had érezzük, az ünnepek fényét
mely meleg sugarát szórja szét.
Maradjon belőle minden napra,
s olyan legyen az ébredés,
mintha mindennap ünnep lenne,
hiszen az élet oly nehéz.

Üres sötétség fogsága
Kínozza
A magány súlya alatt.
A szorítás keserű,
Torka alatt elakadt
Égő fájdalom.
Jeges köd száll alá,
Szürke szél süvít
A hangulat pitvarában,
És a szavak dermedten
Elvesznek az éterben.
Éberen oson léptei nyomán
Nyomasztó pillanat,
S a homály.

Keresi tiszta fényét
A csillagsugarú álmatlan éj.
Felvillanó képek tartják össze
A megfáradt pihenés
Gyertyafény-árnyékát.
Vacogva tétován didereg
A tegnapi határozott bizalom.

Egyszer biztos- ne félj
Ránc-ba szed az idő ereje,
S rádöbbensz-
Hé....te!
Látni, ölelni, szeretni
Élni kellene!

Minden egyes napra
Fényesen ragyog az ég,
Csak a felhő néha eltakarja.
Az alkalom elillan,
És kései bánat fenyeget
Ha elszalasztod az életet.
Az öröm és a bú
Kéz a kézben járnak;
Mint az óra inga
Fel, és alá szállnak.