Amit a szív kalitba zár, mégsem rab:



Szabadabb Ő minden madárnál,
Mégis veled van míg maradnál.

Ha alszol ledönti gátjaid, s
Az éj fátylára vetíti álmaid.
Néha furcsa tájakra kisér, s
Ha ébredsz, róla álmod mesél.

Békét hoz ha jó, s te is jó vagy,
Féltőn tanít, de kétséget hagy.

Szilaj ifjuságod élteti,
Érett éned vágyát fékezi.
Ám midőn az alkony megérint
Érzed az időt mi megrémít.

Tudja az órát mit nem mond el,
De ha lejár, már úgy sem kell.

Persze félsz, mert a tested gyenge,
Nélküle csak por vagy és pernye.
Elhozza gyermekét a reményt, s
Te görcsösen fogod a kezét.

Ha rájössz, hogy mindez sevégre,
Emelt fővel nézhetsz elébe.

Lám, lelked az mi tenmagad,
Testünk csak eszköz és elhervad.
Megírja s rendezi sorsodat,
Így lesz az életed sorozat!?



Zárszó: Lelkünk az mi szeret, testünk csak közvetít.

Kertem alján lombot ontva vén akácfa vetkezik ablakomba.

Álmaim emlékét élem
Ősi vadrózsa titkod kutatom.
Elmerülve állok ékkő tükör árnyékodtól
Amely teljesen a szívemig csordult.
-Mond,ki vagy te drága?

Arany lábad nyomán liliom
Illata fénylik-látod! Rád találtam
Mégis,itt e szomorú földön.
Mert te vagy erkölcsnek,tűznek,
vágynak,kéjnek eredője.

Gyötrelem nélküled az életem
Félelmeim márvány oszloppá magasodnak.
Felhőkben sebzett angyalok
Zuhannak lelkem elé.

Szempillám elé festették
Istenek az arcod,
Szerelmes esőcseppek
Ölelkeznek pici melleden.
Viharban hajladozó fák
Érzéki csípőd báját idézik.

Magamban űzlek folyton
Ébredéstől az elmúlásig
Kínoktól a boldogságig.
Mert asszonyom,társam vagy már
az asszonyok között.

Menedéket adsz, nekem az elveszettnek
Mint egy szétdúlt elhagyott,elfeledett
Öreg temetőben a meg sárgult mészkő
Erezeten, Krisztus teste a kereszten.
Mint Krisztus teste a kereszten.

Nézem a képet, olyan ismerős.
Ódon kapu, kikezdte az idő.
Egyik szárnya sarkig ki van tárva,
Szinte hív,: térj be járókelő.
Mit rejteget a régi ház?
A sötét , hideg lépcsőházba lépek,
Rám zúdulnak a szunnyadó emlékek.


Nézem a képet, hol a tízes házszám?
Az is ilyen volt, száz éves talán.
Kopott falak, az udvaron leander,
Végig gang futott a ház oldalán.
Mit rejtett az a régi ház?
Az ifjúságot! Csupán az volt a titka,
Fürgén szaladtam fel a harmadikra.


A vén ház már csak emlékekben él,
Lebontották és új nő a helyében.
Vele tűntek el sorsok, életek,
Új álmok szállnak a budai szélben.
Kik akkor futva koptattuk a lépcsőt,
Ma tán csoszogva járjuk a világot.
Emlékezünk egy régi kapu láttán
Egy másikra, mely minket ifjan látott.

Néha még álmodom fehér karácsonyról.
Csilingelő szánkó, hulló puha hó,
Konduló harangszó s a meleg szobában
Illatos fenyőfa, aranyos dió.

Szép magyaros ünnep, betlehemes ének
Csak távoli emlék, nosztalgia már.
Új élet, új világ. Más itt a karácsony
Fehér hó helyett az arany napsugár.

Dél keresztje itt a karácsonyi csillag.
Soknyelvü az ének, mégis egy a szív.
Karácsonyfa alatt Jézusváró dallal
Gyertyafényes estén, új csodára hív.

Mindegy, hogy hol élünk, merre vetett sorsunk,
Betlehemes ének egymáshoz vezet.
Szeretünk mindenkit, mindent megbocsájtunk
És szívből kivánunk boldog ünnepet.