Mint rendesen, leszállt az este,
TV- ben már elmúlt az esti mese.
Ember csak ül, számadást csinál,
Elemzi, hogy tette mit kóstál.

Biz’ nem mindig jó a számadás,
Embert magától ér támadás.
Van, hogy lelkiismeretem lázad,
És jöhet a támadás, mint század.

Egyedül ülni és értékelni
Fontos magunknak is megfelelni.
Ez lehet, úgy tűnik, hogy kevés,
De gondoljuk át, nem is kevés.

Vecsés, 1999. október 10. – Kustra Ferenc József

Veled vágyom a szürkülő alkony
lenyugvó csöndes moraját,
veled vágyom a holdfényes estét,
mely fényével hinti be szobám.

Veled vágyom a táguló csöndet,
mely átölel, s magába zár,
az esti sötétség rejtett nyugalmát,
mely belőled áramlik át.

Veled vágyom az éjszaka álmát,
mely fátyolként teríti rám
csöndes nyugalmát, s hűs kezével
simítva lágy csókot ád.

Veled vágyom a virradó hajnalt,
mely elém tár ezer csodát,
elűzve tőlem minden kételyt,
amely a lelkembe váj.

Veled vágyom a földi létet,
a jövőt, az alkonyodást,
csak szeress. Nem kérek többet.
Elég, ha karodba zársz.

Koldus jön erre, csoszogva, az avart szétrúgja,
Mi meg úgy marad, abban ottmarad a lábnyoma.
Mindezt bentről ablakon át látom az utolsó napsugarakban,
Koldus közben biztosan él esti maradék reménysugarakban…
Az árnyéka közben el is mosódik,
Biztos, hogy mai reménye halódik…

Vecsés, 2015. november 6. - Kustra Ferenc József

Tudom, hogy nehéz megbízni bennem,
S mégis azt kérem, higgy nekem,
annyira vágyom az érintésed,
kérlek. Fogd meg a két kezem.

Nem kell most más. Ölelni akarlak,
míg magába zár az esti csend,
ajkadra forró, lágy csókot adni,
amíg a hajnal közeleg.

Lüktető vággyal karomba zárva
érezni, ahogyan szeretsz,
Együtt repülve egy más világba,
ahol tán szebb lesz veled.

Ahol még lehet hinni a szónak,
s bizalom élteti szívedet,
ahol nem kell a csodára várni,
elég, ha érzem, hogy szeretsz.

Elkerülsz engem, messze tűntél,
mint az utolsó esti fény,
amely halványan világítva
a sötétségben elenyész.
Menj csak tovább! Ne hidd, hogy győztél!
nem vagyok olyan ledér
mint hitted, csak annyira bántott
az az átkozott büszkeség.
Ma még sötét odúban járok,
orrom marja a zöld penész,
de holnap már mindent másképp látok
előttem ott lebeg a cél.
Most elfordulsz, mint a napraforgó,
de hiába vagy olyan kevély,
én csak azért is megtalálom
a kárpótlást a könnyekért.
S akkor, amikor ráébredsz majd,
számodra mit jelentek én,
hiába vársz, hiába jönnél,
nem találsz mást, csak puszta dért!