Egykoron szakmájában profi volt,
De lelkében már majdnem holt.
Testét kissé kór mardosta
Így könnyen rákapott a drogra.
- Ilyenné lett ez az ember.

Szégyen szíve a sárt taposta,
Hazudott, csalt, lopott-ahogy tudta.
Becsületét eljátszotta,
És a hitét is majd eldobta.
- Ez lett az az ember.

Egy nap úgy volt-rajta kapták,
Ahogy döfi az adagját.
Kábult fejjel menesztették,
Elküldték, hogy kezelhessék.
-Megvetés lett az az ember.

A lélekdoktor szívvel szólott,
De ő üvegszemmel csak mosolygott.
Hadd írja fel gyógyszereit;
A drog helyett most jó lesz ez is.
-Hitetlen lett ez az ember.

Teltek lassan a hónapok,
A sóvárgás alább hagyott.
Meditálva önmagába
Rátalált egy kis szikrára.
Régi lelke felkereste,
Ki akarattal felvértezte.
Már csak hit kell, s meglesz minden,
Hogy az az új-ember megszülessen.

Fokról fokra éledt újra
Mint kóros lelkek pártfogója.
Volt barát ki előkerült,
És volt aki csak kikerült,
De a család asztalánál
Mind örült, hogy velük ott ült.
-Ez az ember megkerült.

Alázattal vezekelve
Betegeknek segítője;
Szelíd szívvel ápolt, védett,
És voltak, kiknek példakép lett.
Az ifjúságnak megmutata,
Milyen lehet az Ember arca.
-Élni kezdett az az ember.

Megvallotta erős hittel-
Bűnbe eshetsz, elkárhozhatsz,
De az Isten feltámaszthat!
Bár szégyen folttal a szívedben
Újra élhetsz szeretetben.
-Megtért az elveszett ember.

Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)

A hajnali homály
Most átlátszó fátyol
Mindegy hogy merre
Vagyok most bárhol
Lámpafénnyel a pára
Csillogva táncol
Szemem még álmosan
Hunyorgatva ráncol

Megfestett bíbor
Utat tör a mába
Ásító tükrök
A házak ablakába
Az utca még néma
Száll a kémény lelke
Parázsló holt fának
Illatával telve

Egyre magasabbra
Settenkedve lépdel
Szellővel köszönt
A mai hűvös reggel
S ahogy a fény
Kitágul felettem
Mellém szegül az árnyék
Ott kullog mellettem

A hajnali homály
Felszállott az égre
Fátyol párájával
Színekbe lépve
Bőrömhöz tapad
A fuvallat sarja
Őszülő hajamat
Ujjával kócolja

Az utca szürke kövén
Koppanások hangja
Mormoló motornak
Duruzsló zaja
Egy kutya is vakkant
A kakas kukorékol
Lassan a falu is
Felébred álmából.

Kaszakővel csiszolgatom
Fenegetem énemet
Hogy a penge odabentről
Legyen kicsit élesebb

Bekeverem a színeket
Festegetem életem
Ha idővel majd kifakul
Tarkább legyen végzetem

Fát ültetek az anyaföldbe
Tiszta szívvel gondozom
Hogy a fénnyel ölelkezve
A lelkemet még itt hagyom

A gondolat bűvös árral
Szétfolyik az éterbe
Ki érzi majd a szómágiát
Ott leszek a közelbe.

Szilveszter éjjele után, több mint kissé másnaposan
A még fejben és gyomorban dolgozó szesz, alaposan
Kavarja jó érzést, nem enged, nem enged komótosan.

Most egy nagy mulatás újra, nehogy véletlenül eszembe jusson,
De egy korhelyleves, kellene, akár valakitől adakozón…
Finom vecsési káposztából, -leves, még sok juhbeles virslivel,
Mert biz' ez, ami kigyógyít, ez tudhat segíteni jószerivel.
*

(3 soros-zárttükrös duó)
Korhely levest jól nyakon kell önteni, jó féle tejföllel,
Nem kímélve a mennyiséget, ja, meg sok finom kenyérrel…
Korhely levest jól nyakon kell önteni, jó féle tejföllel.

Ez az bizony, ami segíthet ama kellemes újév kezdésben,
És még ki is vezet a sok pia okozta, oly’ rossz leledzésben.
Ez az bizony, ami segíthet ama kellemes újév kezdésben.
*

(Senrjon duó)
Tudd meg, most aztán lehet
Bezabálni mértéktelenül!
Savanykás, segít…

Utána pihenj is le!
Újév első este már jó lesz!
Máskor, ne vedelj…

Vecsés, 2017. január 1. - Kustra Ferenc József