Utamon sár, tócsa s megannyi árok vár,
Lépteim gyorsak, szaporák, előttem mocsok,
Mögöttem kiéhezett hiénafalka vár.
Válaszút elé terel megannyi erő, most küzdj,
S válassz, vagy tested lesz a várva várt etető.

Nem tágít a gaz dögevő, életem megrontója lesz ő,
Várja fáradt, elvérzett testem porba-hulltát,
Hogy vigadjon s örömtáncot járva kacagjon.
Ez lenne a torz, vad világ, hol a vadnak mindent,
S nekem, fáradt utazónak megvetés dukál.

2013.

Fafuvolán játszik a szél,
Zengve tapsol rezgő levél.
Erdő mélyén súgva regél,
Virágokkal tere-ferél.

Kóbor szellő világot járt,
Duhaj bátyjára ő nem várt.
A felhőkből cseppet szitált,
Lombok között illattal szállt.

Mikor ébred esti pára,
Hold sugarát megpaskolja.
Folyó vizét csiklandozva,
Felkeveri lágy habosra.

Rétet, mezőt simogatva,
Sustorogva elaltatja.
Szép estének tücsök dala,
A szellőt is elringatja.

Az erdőnek avar alja,
Reggelig lesz nyoszolyája.
Ha felébred holnap napja,
Ide ér majd tán a bátyja.

Vizes dunna ült vállára,
Szomjas növény alig várja.
felüdülést hoz a tájra,
Véget ér a hőség dráma.

Virgonc szellő és a bátyja
Bocskort húzott nedves lábra,
Úgy indultak az országba
Fafuvolán furulyázva.

Hallom kopogását a szakadó esőnek
Ázott, gyászoló nép fekete kabátján.
Ma mind közös ügyért jöttek:
Temetni azt, kit oly nagyon szerettek.

Fejükben megannyi emlékkel, gondolattal érkeztek,
Egy erősnek hitt ember utolsó útja ez.
Nem lesznek már közös, szép napok,
Ezeket az eső mossa, s a szél szárítja meg.

Lelkem még küszködik, érzem;
Ázott, hideg föld kerül erőtlen testemre,
Hol hullámat dögevő férgek nyuvasztják,
S hideg koporsómba a szél süvít be. Fázom.

Nem fáj semmi, nem bánt már senki,
Feledem, mi rossz volt, sok gyötrő gondolat.
Megmarad a kevés, de szép emlék bent a szívben,
Miket azoktól kaptam, kik tisztán s igazán szerettek.

Véget ért az út. Emlékként éltem, s most az is maradok,
mint kósza árnyék a nyári napsütésben.
Sok elhullajtott könny, mi szívből ered, vonja be örök nyughelyem,
s minden csepp éltető magja emlékem hamvas virágának.

2015.

Úgy szeretnék szabad lenni,
Testem rabságából kivedleni,
Lelkem járná a világot, akár a vándormadár,
Látnám a szépet, látnám a jót,
Fellegekbe szállni, ó, milyen jó.

Szárnyamat szél csapdosná,
Ázott testemet vihar pusztítaná,
A Nap fényében megfürödnék,
S a tél havában én is megpihennék.

Bejárnám a díszes keletet, a habzsoló nyugatot,
Szállnék hegyeken s vizeken
Át, a tükörkék, gyönyörű tengereken.
Sorsomat üldözném, utamat keresném,
S ha megtalálnám, azt végig be is járnám.

Ez lennék én: madár a szélben,
Egy múló és fájó gondolat,
Ki föntről szemléli a világot,
S habár magányos, tudja jól:
Álmokat üldözni vétek.

2012.

Aranyban úszó
Fények, Balcsi hullámon…
Meditálás-csend.
*
Csak ülök a partodon és gyönyörködök benned,
Mélázok azon, hogy mi lenne velem nélküled…
A gondolatok szálldogálnak, de nincsen semmi mozdulat,
A gondolatok inspirálnak, de nem mozdul a hangulat!

Messzire lát a fény a nagy tónak a partján,
Magába zárt a csend, az önön, vallomásán.
Látom, hogy a Nap lassan igyekszik, hazamegy, lepihenni, lenyugszik,
Utolsó sugarai a pihenő arcomat, bíborral átfestik.

A tó mélyén látszik már az erősödő sötétség,
Az ég még nem fekete, de látható a szürkeség.
Az utolsó, táncoló fényeket nézem a hullámokon,
És várom, hogy az est, ebből valami szépséget kihozzon…

Látszik, hogy nem is vagyok egyedül, velem szemlélődik az alkonyat,
Látom, hogy vizsgálódik egyenként, nézegeti bíboros habokat.
A hallgatás, mint szörny, velem van, mozdulatlan merengést is letipor,
A víztükör is lassan sötétedik, már be is lepte a szürkés kór…

Alkonyba beburkolózva, magamban ültem a parti köveken,
Magamra öltöttem a bíborpalástom, csak magamra tekertem…
Rájöttem, hogy míg a hullámok közé süt még, be a fény,
A szívnek nincsen késő este, fényben élni van remény.
*
Már fényravatal
Készül, estet temetjük.
Hal, már nem ugrik.
*
Sok lélekvesztő
Lassan kikötőbe ér.
Köztük, matracok.
*
Már a Hold feljövőben és hoz magával tán’ mini dagályt,
És csak bízni lehet abban, hogy reggelre meghozza apályt.
A csend süket bilincsét a lemenő nap kiterítette,
Lehet, hogy a hallgatás a sírunk? Mi az éjjel szégyene?

Jó itt a parton, szúnyogokon kívül más nem zavar.
Ők is hangtompítót használnak, ez benne a csavar…
Itt ücsörögni, élvezni a mi tavunk közelségét,
A csend élménye, mint az is, hogy várni est szürkeségét…

Bízhatunk abban, hogy a reggel, jobb, új napot hoz nekünk…
A Balcsi a milyenk, új nappal meg, valamit kezdhetünk…

Vecsés, 2015. augusztus 30. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és senrjúban…